Stiglitz: Az új természeti erőforrások átokká is válhatnak

A természeti erőforrásokban gazdag államok – átlagukat tekintve – jóval gyengébben teljesítettek, mint az ebben a tekintetben szegényebbek. Lassabban növekedtek, az egyenlőtlenség pedig gyorsabban nőtt. Ez éppen ellenkezője annak, ami várható lett volna: a kitermelésből származó jövedelmekből finanszírozni lehetett volna az oktatást, az egészségügyi ellátást, a fejlesztést és az újraelosztást is.
A közgazdasági és politikai szakirodalom nagy teret szentelt az „erőforrás-átok” néven ismertté vált jelenség elemzésének, amelynek visszaszorításáért civil kezdeményezések sora is fellépett már. A szóban forgó átoknak három összetevője ismert:

– Az erőforrásokban gazdag államoknak erős a valutájuk, ami gátol minden más kivitelt.

– Mivel a természeti kincsek kitermelése kevés új munkahelyet teremt, növekszik a munkanélküliség.

– A természeti kincsek árának ingadozása miatt a növekedés általában instabil, amire rásegítenek a bankok, a melyek a magas nyersanyagárak idején nyomulnak az adott országba, visszaesés során pedig egymást taposva menekülnek.

Az erőforrásokban gazdag országok általában nem követnek fenntartható növekedési stratégiát. Nem ismerik fel, hogy ténylegesen egyre szegényebbé válnak, ha a természeti gazdagságukat nem fordítják a felszín feletti produktív beruházásokra. A politikai funkcionális zavarok általában felerősítik a problémát, mert konfliktusok támadnak amiatt, hogy ki férhet hozzá a természeti erőforrások által képviselt járadékokhoz, ami korrupt és nem demokratikus kormányok létrejöttéhez vezet.

Az említett problémák mindegyikére megvan a megfelelő ellenszer: alacsony szinten kell tartani az árfolyamot, stabilizációs alapot kell létrehozni, újra be kell fektetni a természeti kincsekből származó jövedelmeket, hitelfelvételi tilalmat kell elrendelni, és átláthatóságot kell teremteni, hogy az emberek láthassák, mennyi pénz jön be és mennyi megy ki az országból. Van azonban egy erősödő konszenzus abban a tekintetben, hogy mindez nem elég: az újonnan meggazdagodó országoknak néhány további lépést is meg kell tenniük, hogy az erőforrások áldássá válhassanak.

Először is szavatolniuk kell, hogy az erőforrások teljes értékét polgáraik kapják meg. A jól előkészített, átlátható versenytárgyalások sokkal nagyobb bevételt eredményezhetnek, mint a kedvezményes megállapodások. A szerződéseket szintén átlátható módon kell megszövegezni, biztosítva, hogy az árak – visszatérően tapasztalható – megugrásából ne csak a kitermelők profitálhassanak.

Sajnos számos ország rossz szerződést írt alá, amely az erőforrások értékéből aránytalanul nagy hányadot enged át a külföldi cégeknek. Erre csak egyetlen válasz lehet: újra kell tárgyalni a megállapodást, ha pedig ez lehetetlen, akkor adót kell kivetni a kitermelői extraprofitokra. Ezt világszerte számos ország megtette. A kitermelő cégek persze arra hivatkoznak, hogy a szerződések szövege szent, és a kivonulásukkal fenyegetnek. Erre általában nem kerül sor.

A jobb, hosszú távú kapcsolatokhoz többnyire megfelelő alapot teremt a tisztességes újratárgyalás. Ez alapozta meg például Botswana esetében az utóbbi négy évtized figyelemre méltó növekedését. Újratárgyalásra nemcsak fejlődő államok – mint Bolívia és Venezuela – törekszenek, hanem olyanok is, mint Izrael és Ausztrália. A rendkívüli profitokra még az Egyesült Államok is adót vetett ki.

Hasonlóképpen fontos az, hogy a természeti kincsekből származó pénzt a fejlődés előmozdítására fordítsák. A régi gyarmati hatalmak Afrikára kizárólag mint a kitermelhető természeti javak lelőhelyére tekintettek, és ez a szemlélet még nem tűnt el teljesen. Az infrastruktúrát például csak azért fejlesztik, hogy a természeti kincseket a lehető legolcsóbban lehessen kihozni az országból, a nyersanyagokra épülő helyi ipar megteremtésének szándéka szóba sem kerül.

A valós fejlesztéshez szükség van a helyi munkaerő képzésére, a kis- és közepes vállalkozások fejlesztésére, hogy azok a kitermelők beszállítóivá válhassanak, továbbá a belföldi feldolgozás felfuttatására és integrálására. Az említett államoknak ma nyilván nincsenek komparatív előnyei, és sokan érvelhetnek úgy, hogy mindenki maradjon annál, amiben erős. E szerint a megközelítés szerint a szóban forgó országoknak egyetlen komparatív előnyük az, ha hagyják szabadon kiaknázni a természeti kincseiket.

Ez azonban hibás érvelés. Ami igazán számít, az a dinamikus komparatív előny, amely alakítható és hosszú távon érvényesül. Negyven évvel ezelőtt Dél-Korea komparatív előnye a rizstermelés volt, és ha ehhez ragaszkodott volna, akkor ma nem lenne ipari óriás. Megmaradhatott volna a világ leghatékonyabb rizstermelője – szegény országként.
A kitermelő cégek ma sürgethetik Ghánát, Ugandát, Tanzániát és Mozambikot, hogy gyorsan cselekedjen, emezeknek azonban minden okuk megvan a megfontolt haladásra. A természeti kincsek nem tűnnek el, a nyersanyagárak meg egyébként is emelkednek. Időközben pedig meg tudják teremteni azokat az intézményeket, politikai feltételeket és törvényeket, amelyekkel szavatolható, hogy az erőforrások ne átokká, hanem áldássá váljanak. Azzá válhatnak, de nem maguktól, és nem könnyedén.

Copyright: Project Syndicate, 2012 www.project-syndicate.org

-->