Végjáték a lelőhelyekért

Joseph E. Stiglitz nemrég megjelent – a Világgazdaság augusztus 9-i számában is olvasható – tanulmányának kiindulópontja, hogy a természeti kincsek bősége átok is lehet egy országra nézve, ha a kinyerhető jövedelmek elfolynak fegyverkezésre, presztízslétesítményekre, esetleg egyszerűen eltűnnek a korrupció csatornáiban. A lakosság ilyen országokban jobban ki van téve a tömeges elnyomorodás veszélyének, mint ahol – nyersanyag-erőforrások híján – napi alatt kell kitermelni a megélhetési forrásokat.

A Columbia Egyetem Nobel-díjas professzora azt szorgalmazza, hogy a természeti kincsek kinyeréséből származó jövedelmeket maradéktalanul forgassák vissza a gazdaság fejlesztésébe, a képzésbe, az egészségügyi ellátásba. Az országoknak szerinte a kitermelt javak teljes ellenértéket meg kell kapniuk, és ezért – ha szükséges – kezdeményezniük kell a korábbi szerződések újratárgyalását. A korábbi gyarmati hatalmak egyszerűen a nyersanyag-kitermelés helyszíneként tekintsenek Afrikára, de Stiglitz szerint ez a magatartás „az új vásárlókra” is érvényes. Ezzel – ki nem mondva – nyilvánvalóan Kínára utal.

A Nyugat hosszú évek óta figyeli gyanakvással, hogy Peking miként köt afrikai államok sorával hosszú távú nyersanyag-kitermelési megállapodásokat és ezek ellentételeként fejlesztési egyezményeket. Stiglitz szerint utakat, vasutakat és kikötőket Afrikában általában azzal a céllal építettek, hogy a nyersanyagot minél olcsóbban lehessen elszállítani. Peking azonban az utóbbi években iskolákat, kórházakat, közintézményeket, repülőtereket is épített, és nemcsak munkásokat küldött ezerszámra, hanem kiszolgáló személyzetet is.

Kína ráadásul nem csupán a bonyolult projektek technikai irányítását vállalta, hanem mellőzte a pénzmozgást, amivel nagyrészt ki lehetett kapcsolni az afrikai fejlesztés rákfenéjeként számon tartott korrupciót. Ennek eredményeképpen az afrikai államokban viszonylag könnyen lehetett politikai konszenzust teremteni a Kínával való együttműködéshez. Néhány évvel ezelőtt még a fejlett államokban közzétett publikációk is elismerték, hogy a Nyugat ilyen ajánlatokat sem vállalati, sem politikai szinten nem tudott volna tenni. Nem vitatták azt sem, hogy Peking igyekezett betartani a beruházások várható hasznának egyenlő arányú megosztására irányuló elvet, ami a Nyugat részéről nem volt jellemző törekvés.

A legutóbbi időben mindazonáltal elkezdődött a visszarendeződés. Kína egyik legfontosabb afrikai bázisállama Szudán volt. Az interneten keringő hírek szerint a nyugati titkosszolgálatoknak tevékeny szerepük volt az olajban gazdag dél-szudáni körzetek leválásában, egyesek pedig azt is tudni vélik, hogy az ország nyugati vidéke – Dar­fur – hasonló közreműködés nyomán borult lángba.

Szudánban Kína hatalmas beruházásokkal van jelen. Ugyanez volt a helyzet Líbiában is, ahonnan a Kadhafi elleni lázadás első heteiben több mint tízezer kínai munkást kellett kimenekíteni. Arról azóta sincs mérleg, hogy Peking – és mellesleg Moszkva – mekkora összeggel ragadt benn az időközben nyugati ellenőrzés alá vont észak-afrikai országban. Válaszul Kína és Oroszország konokul kitart Asszad szíriai elnök mellett, amivel fenntartják a Teherán–Bagdad–Damaszkusz–Bejrut tengelyt, amely a perzsák számára szárazföldi elérést kínálhatna a mediterrán térség – és Izrael – felé.

Peking ezzel betévedt a geopolitikai érdekek sűrű dzsungelébe. A politikailag törékeny afrikai országokban könnyen hangulatot lehet teremteni ahhoz, hogy a Pekinggel korábban kialkudott „fifti-fiftinél” igazából több járna. Akkor pedig Kínának – esetleg politikai engedelmesség fejében – mértékkel lehetne adagolni az ipara számára oly fontos nyersanyagokat, akár tetszőleges áron.