A mézesmadzag és a korbács elvét egyszerre alkalmazza a kormány

Érdekes híreket olvashattunk az utóbbi napokban a magyar adózás kapcsán. Egyrészt akinek eddig netán kétségei voltak afelől, hogy az adóbevételek növelése elkerülhetetlen az államháztartási célok teljesítése érdekében, az most csalódni kényszerült. Persze nem mindegy, hogy milyen adókat szándékozik emelni a kormányzat, és az sem, hogy mindezt milyen célokra szánja. A pótlólagosan szükségessé vált bevételek kiadási célját (a korábban túl optimistán tervezett makrogazdasági pálya korrekciója mellett) ismerjük: a munkahelyvédelmi tervről van szó. Az is érzékelhető, hogy ez a

Politikailag ez a legkevésbé sem meglepő, hiszen a sok százezer új munkahely ígéretével fellépő kormány érdemi foglalkoztatásnövekedést eddig döntően csak a közmunkához kapcsolódóan tudott elérni. Mindebből az következik, hogy a politikai vezetés vélhetően eltökélt marad a beharangozott munkahelyvédelmi terv megvalósításában – ha ennek forrásai hiányoznak, akkor azt akár az adóbevételek növelésével is elérik.

Úgy tűnik, az eddig ismertek mellett új adót már nem nagyon akar kivetni a kormány. Ez azt is jelenti, hogy a munkahelyvédelmi terv forrásainak döntő részét az adóbehajtás hatékonyságának javításától, az adóhatóság olcsóbb, de szigorúbb és célzottabb működésétől remélik. Az ilyen típusú elgondolásokat előszeretettel szokás irreálisnak tekinteni, mondván, ha az adómorál jottányit sem javul, akkor a hatósági szigor legfeljebb átmeneti ijedelmet okoz, de tartósan nem növeli a vállalkozások és az állampolgárok adófizetési hajlandóságát. Márpedig mind a nemzetközi, mind pedig a korábbi hazai tapasztalatok is alátámasztják, hogy az adómorál érzékelhető javulása jellemzően vagy a biztosított közösségi szolgáltatások jobb minőségének és/vagy kisebb költségének, vagy a fizetendő adóterhek csökkenésének hatására következhet be, és ez esetben is csak hosszabb távon.

Minden jel arra utal, hogy az oktatás, az egészségügy vagy a közlekedés területein inkább a költségvetési források csökkentésére számíthatunk. Jobb viszont a helyzet a vállalkozások adóterheit tekintve; a kisebb adózóknak felkínált új szabályok ugyanis sokaknak vonzók lehetnek. Miután a korábbi elgondolással szemben a javasolt módosítások szerint a kisadózók által kiállított számla költségként elszámolható lesz, az új adónem valóban pozitív ösztönző hatású lehet, és a mikrovállalkozások jó részénél kiválthatja az egyre kevésbé vonzó evát. Mellesleg helyeselhető, hogy a kedvező feltételű kisadózáshoz a még eltűrt adóhátralék mértékét lejjebb szállították – a korábbi tervben szereplő félmillióról csupán százezer forintra.

Az a benyomásunk, hogy ezúttal a szigor és a pozitív ösztönzők, ha úgy tetszik: a mézesmadzag és a korbács elvét egyszerre alkalmazza a kormány, ettől pedig valóban várható az adóbevételek bizonyos fokú emelkedése. Mi több, egyre több jel utal arra, hogy módosul a közép-európai országok vállalkozásainak körében a kedvezőbb adózási feltételek miatt választott országok rangsora: prágai hírek szerint megjelentek nálunk a csehországi adókerülő vállalkozások. Ezek a folyamatok kétségkívül reménykeltőek – nem szabad azonban azt hinnünk, hogy megoldják az üzleti környezet általánosabb problémáit. A gazdasági növekedés beindulására, érdemi felzárkózásra továbbra is csak akkor számíthatunk, ha megszűnnek a különadók, helyreáll a jogbiztonság és a gazdaságpolitika kiszámíthatósága. Különben a kreatív gazdaságpolitikai megoldások is csak kozmetikázzák az amúgy kedvezőtlen összképet.