Barroso ébredése

José Manuel Barroso ma reggel belülről gondosan kulcsra zárta brüsszeli irodájának ajtaját. Behúzta a függönyöket, kikapcsolta telefonját, hátradőlt bőrfoteljében, lehunyta szemét, vett egy mély levegőt, majd lassan maga elé idézte az elmúlt napok történéseit.

Spanyolország: Madridban kedden a parlament védelmére kivezényelt rendőrök összecsaptak a tüntetőkkel. Az eredmény több tucat letartóztatott, több mint harminc sebesült – sajtóhírek szerint ez volt a legsúlyosabb incidens a fővárosban évtizedek óta. Görögország: szerdán a ki tudja hányadik általános sztrájk és tiltakozó akció bénította meg az országot – az utcai harc ezúttal sem maradt el. Portugália: a normál körülmények között nyugodt ország fővárosának központjában minimum több tízezren vonultak fel az elmúlt hetekben – zászlóerdő és hömpölygő tömeg, amerre a szem ellát.

Barroso ekkor lassan – vigyázva arra, hogy az álom és az ébrenlét közti kellemes bódulatból minél több maradjon – résnyire nyitotta szemét, hosszan a mennyezet neonlámpájának halovány fényébe meredt, majd feltette magának a kérdést: hogyan jutottunk idáig? Mi az oka annak, hogy a jószándéktól vezérelt, valóban nemes eszmékre épülő európai projekt összeomlani látszik? Mit hibáztunk el: mi olyat tettünk, amit nem kellett volna, és mit mulasztottunk el megtenni? Miért van az, hogy az amúgy életvidám, napsütötte népek körében is egyre több a harag, és tanárok, orvosok, professzorok is egyre dühödtebben rázzák az öklüket Brüsszel felé? Miért nem hiszik el üzenetünket, miszerint minden reformmal avagy megszorítással csak és kizárólag az ő javukat akarjuk? És ami legalább ennyire fontos: hogyan lehetne kimászni a gödörből?

Barroso, hogy meghallja hangjukat, megint lehunyta szemét, és ráfókuszált a tömegre. „Mi vagyunk a 99 százalék” – olvasta az egyik zászlón, „a demokráciát túszul ejtették” – látta a másikon, majd sorra vette a többi üzenetet: „Krízis? Milyen krízis? Ez egy rablótámadás!”, „Spanyolország eladó!”, „Nem bírjuk tovább!”

Az Európai Bizottság elnöke ennél a pontnál megint hosszasan elgondolkodott, majd újabb kérdések sorát szegezte magának. Valóban csupán arról van-e szó, hogy ezek a dühös emberek hosszú évekig lehetőségeiken felül éltek, és nem bírják elfogadni, hogy most húzni kellene a nadrágszíjon? Valóban igaz-e az a mainstream médiában előszeretettel hangoztatott nézet, miszerint „a reformok bizony fájdalmasak, de hát át kell rajtuk esni”, és ha ezt a társadalmak nem bírják elfogadni, akkor az az éretlenségüket, nem pedig az intézkedések alapvetően elhibázott voltát bizonyítja?

Barroso ezek után vett egy még nagyobb levegőt, és így folytatta: valóban szolgálják-e ezek a lépések azoknak az embereknek az érdekeit, akik engem hatalommal ruháztak fel? Igazságos-e, hogy miközben fokozatosan kiszivattyúzzuk a pénzt a nyugdíjrendszerből, az egészségügyből, az oktatásból és ezzel tömegeket hozunk egyre lehetetlenebb helyzetbe, addig kénytelen-kelletlen egyre nagyobb hozamokat fizetünk ki a pénzpiaci szereplőknek? Lehetséges-e, hogy ezek a szerencsétlenek nem is annyira a megszorítások miatt lázadoznak, hanem azért, mert megrendült a bizalmuk azokban, akik az ő szolgálatukra esküdtek fel, és már nem hiszik el, hogy minden az ő érdekükben történik?

A portugál politikus, aki tisztségétől függetlenül alapvetően humánus és klasszikusan jó ember benyomását kelti, ekkor tágra nyitotta szemét, és olyan tekintettel meredt íróasztalára, mintha egy régóta húzódó dolgot billentett volna helyre magában. Néhány pillanattal később sietős mozdulatokkal tárcsázta előbb Christine Lagarde-ot, majd Olli Rehnt, végül pedig Mario Draghit, mindegyikőjüknek ugyanazt az üzenetet hagyva: sürgősen beszélnünk kell!