Ki nevet a végén?

 Egy ilyen radikális lépéshez viszont az egyes tagországok vezetőinek kell elhitetniük a választóikkal, hogy az EU hatékonyabban tud fellépni a válság ellen, mint a huszonhetek külön-külön. Ám az EU, a politikai integráció elmélyítése nélkül, erre valójában képtelen.
Yossarian itt kiszállna a társasjátékból, ám az uniós vezetők nem adják fel annyira könnyen, mint Joseph Heller regényhőse.

Sőt, ugyanazon a pályán próbálják újabb és újabb felállásban mozgatni ugyanazokat a bábukat – szókincsük is csak annyiban változott az elmúlt pár évben, hogy az „Európa legyen a világ legversenyképesebb tudásalapú gazdasága” kijelentést már vágyálomként sem merik a szájukra venni. Ráadásul a rendszer – minden látszat ellenére – folyamatosan terjeszkedik, így már kiterjedését figyelembe véve is egyre lehetetlenebbnek tűnik egy működésében az EU-hoz fogható, ám teljesen más alapokra épülő alternatíva kialakítása. Ez nyilván az unió vezetőinek sem érdeke: az amúgy is rengeteget bírált szervezeten végrehajtott alapvető átalakítás politikai harakirivel felérő önkritika lenne.

És itt nagyjából el is fogytak a 2012-ben Európában reálisként vázolható megoldások. Amíg a közös politikai értékek mentén formálódó Európai Egyesült Államok tabu, amíg Brüsszel képtelen legalább minimális fegyelemre szoktatni a tagállamokat, amíg a nagy és gazdag országok vezetői sem képesek túllépni saját politikai érdekeiken, addig leginkább egy varázsló, egy nagy kiterjedésű aranybánya, netán egy meteor tudná megoldani Európa problémáit. Esetleg meg kellene pörgetni azt a dobókockát, hátha kijön a hatos, és végre kilőhetünk.