Más ez a kilábalás

Számos politikus és közgazdász megállapította már, hogy a 2007–2008-as pénzügyi válságból való kilábalás sokkal lassabb, mint a második világháborút követő, hasonló időszaké, melyben átlagosan alig több mint egy év kellett csak ahhoz, hogy elinduljon a fellendülés, és helyreálljon a kibocsátás és a foglalkoztatás korábbi szintje. Ezzel a mércével mérve a mostani kilábalás elfogadhatatlanul lassú, hiszen a kibocsátás és a foglalkoztatás még mindig jóval a válság előtti csúcsok alatt van. A politikusok ezért indokoltnak látják az összes rendelkezésükre álló makrogazdasági eszköz alkalmazását azért, hogy a korábbiakra emlékeztető fellendülést generálhassanak.

A tisztviselők eközben ódzkodnak attól, hogy figyelembe vegyék: a mostani válság egy példátlan hitelezéslufi kipukkadása után következett be. Ezt követően akár egy hasonlóan példátlan erejű fellendülés is logikusnak tűnhetett volna. Amikor a válság kirobbant, sokan „V” alakú kilábalásra számítottak – annak ellenére, hogy a pénzügyi válságok után a növekedés mindig gyengébben és lassabban indul be, mint egy „normál” recesszió után.

Abból, hogy a pénzügyi válságokat követő kilábalás más természetű, arra következtethetünk, hogy a szokásos gazdaságpolitikai eszközök nem biztos, hogy úgy működnek, ahogy az tőlük általában elvárható lenne. Ezt támasztja alá, ha szemügyre vesszük, ami az Egyesült Államokban és az eurózónában történt.

Gondolhatnánk azt is, hogy a pénzügyi válságból eredő sokkhatásnak hasonlónak kellene lennie az Egyesült Államokban és az euróövezetben. A két piac méretei nagyjából azonosak, a belső diverzitás hasonló fokát képviselik, és az ingatlan- és lakásárak közel egyenlő arányban emelkedtek a válságot megelőző három év során. Emellett az Atlanti-óceán két partján hasonló mértékben növekedett az adósság relatív mértéke a pénzügyi rendszerben.

Az Egyesült Államok gazdasági teljesítménye a válság kezdete óta az eurózónáéhoz hasonlóan alakult: az egy főre jutó GDP napjainkban az Atlanti-óceán mindkét partján nagyjából 2 százalékkal marad el a 2007-es szinttől. A munkanélküliségi ráta is ugyanolyan mértékben, mintegy 3 százalékponttal növekedett.

Természetesen ki lehet emelni európai államokat, melyek elmerültek a recesszióban. A gazdasági tevékenység hasonlóan nyomott szintjén lévő régiók azonban az Egyesült Államokban is vannak. Írország és Spanyolország szerepének megfelel Nevada és Kalifornia (Görögország helyett pedig példálózhatnánk Puerto Ricóval). A két, kontinensméretű gazdaságnak csak az átlagát tudjuk összehasonlítani.

A gazdasági teljesítmény hasonlósága meghökkentő, főleg annak fényében, hogy az Egyesült Államokban és az euróövezetben alkalmazott gazdaságpolitika milyen nagy mértékben eltért egymástól. Amerikában a fiskális deficitet hagyták a GDP 10 százaléka fölé emelkedni, míg az euróövezetben ez a mutató átlagosan 6 százalék alatt maradt. A 2007–2012 közötti ötéves időtartamban az Egyesült Államok semmivel sem tud többet felmutatni, mint az euróövezet, jóllehet a washingtoni kormányzat jóval erőteljesebb fiskális expanziót hajtott végre. Az USA-ban – csakúgy, mint az Egyesült Királyságban – a központi költségvetés hiánya ma is a GDP 8 százalékának megfelelő szinten áll, szemben az euróövezet 3 százalékot alig meghaladó átlagával. A GDP-hez viszonyított államadósság mutatója az Egyesült Államokban 41 százalékponttal növekedett, szemben az eurózóna-beli 25 százalékpontos emelkedéssel.

A kilábalás ráadásul abban a gazdaságban a leggyengébb, amelyik az expanziós gazdaságpolitikai beavatkozásból a legnagyobb dózist kapta: az Egyesült Királyságban az egy főre jutó GDP ma még mindig 6 százalékkal elmarad a 2007-es szinttől. Természetesen érvelhetünk azzal, hogy a szigetország gazdaságában a pénzügyi szolgáltatások GDP-beli nagyobb súlya miatt sokkal erősebbek voltak a kockázatok.Tény ugyanakkor, hogy a brit gazdaság – melyet Európában a legrugalmasabbnak tartanak – öt évvel a sokkhatás után sem tért magához, a masszív fiskális és monetáris ösztönzés, illetve a font ezzel járó leértékelődése ellenére sem.

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a jelenlegi válság utáni környezet valóban más, mint a korábbiak, és hogy az eddig mozgósított gazdaságpolitikai eszközök ez ideig keveset tettek a helyzet javításáért. Az olyan országok, mint az USA és az Egyesült Királyság – melyek rekordütemben növelik az államadósságukat – valójában arra fogadnak, hogy a költekezést az idő egy erősebb gazdaság formájában honorálja. Ezzel azonban azt kockáztatják, hogy GDP-arányos államadósságuk 100 százalék fölé emelkedik, ami kitenné őket a pénzügyi piacok kénye-kedvének, ha a hangulat egyszer ellenük fordul.

A Történelem tanúsága szerint a kamatok nem maradnak a végtelenségig rekordalacsony szinteken, és amikor változnak, hirtelen és erőteljesen kezdenek emelkedni. Miért számítanánk arra, hogy ez alkalommal másként lesz?

Copyright: Project Syndicate, 2012, www.project-syndicate.org