Sokan nem tudják, hogy nyugdíjuk az átlagfizetés felét teszi majd ki

A „szépkorunkra” váró „szép jövő” tervezhetősége nem csak nálunk, de a fejlett államok többségében is nagy kihívás, mivel a társadalmak elöregedése – s így a leendő állami nyugdíjak finanszírozhatósága – szinte megoldhatatlan problémának tűnik. A nyugdíjak többnyire elsőként esnek a megszorító programok áldozatául, a nyugdíjkorhatár mértéke lassan európai versenyképességi kritériummá válik. Adószakmai berkekben ráadásul szóbeszéd tárgya, hogy a kormány megszüntetni tervezi az életbiztosításokhoz kapcsolódó (unit-linked) privát megtakarításoknak a társasági adózásban költségként való elszámolhatóságát. Ez nemcsak a hazai biztosítási szektort érő újabb csapás lenne, de a már futó „életprogramok” jövője és az intézkedés társadalmi üzenete miatt is hátrányos lenne.

Ha az ilyen típusú megtakarítások csak adózott nettó jövedelem terhére valósulhatnának meg, akkor a társadalom előre tervező és magáról gondoskodni akaró részét egy olyan privát megtakarítási alternatívától fosztanák meg, amelynek hozama akár egy normál bankbetét hozamának többszörösét is elérheti, örökölhető, illetve hitelbiztosítékként is felajánlható.

A jövőbeni hozamot (értsd: nyugdíjat) termelő megtakarítási programok helyett a jövedelmek nagy valószínűséggel fogyasztásra fordítódnának, s így a fogyasztási adókon keresztül a központi költségvetés gazdagodna, aminek szükségességét persze állampolgári megértéssel fogadhatjuk. Ugyanakkor az államadósság csökkentésének válságkezelési kényszere nem sodorhatja a kormányt a politikai és társadalmi felelősséggel összeegyeztethetetlen és állampolgárait a kilátástalanságba sodró rövidlátásba. A múlt kollektív törlesztése nem jelentheti a jövőnk felélését is, ezért szükséges lenne az állami és a magánszféra hosszú távú összefogása ennek a komplex helyzetnek a megoldására.

A különböző megtakarítási formákat már az iskolai tananyag részeként oktató fejlett országokban természetes, hogy egy pályakezdő is önálló nyugdíjprogramot tudhat magáénak. Több fejlett országban – az öngondoskodási programokat elősegítendő – a társasági adózásban az ilyen célra fordított összegek jól szabályozott és életszerű feltételek mellett a megtakarítási szakaszban költségként elszámolhatóak, a kifizetési szakaszban pedig általában személyijövedelemadó-mentesek. Magyarországon a történelmi örökségből adódó társadalmi elvárás az állami ellátást tette kizárólagossá, s így az emberek kitettsége is sokkal nagyobb.

A többség érdektelenségből vagy anyagi korlátai miatt nem rendelkezik privát megtakarítással, ugyanakkor fogalma sincs arról, hogy „szépkorában” miből fogja majd biztosítani az addigi életszínvonala fenntartásához szükséges jövedelmet. Sokan nem tudják, hogy majdani állami nyugdíjuk a jelenlegi átlagfizetésnek akkor is legfeljebb csak a felét teszi majd ki, ha a nyugdíjkorhatár eléréséig dolgoznak.
Arra már sokan felkészültünk, hogy valószínűleg egész életünkben dolgozni fogunk, de nem mindegy, hogy ennek mi az ára. A nyugdíjstratégiát ezért felelősen, az alapoktól kezdve kellene újragondolni.

Célszerű lenne megvizsgálni azt a – társadalmilag pozitív háttérüzenetet hordozó – lehetőséget, hogy bizonyos kor (például 50 év) felett a nyugdíjkorhatár eléréséig csökkenő személyijövedelemadó-kulcsok érvényesüljenek azzal, hogy az így felszabaduló összegek kötelező jelleggel valamely szabadon választható – futamidő lejárta előtt nem kifizethető – megtakarítási programba kerüljenek. Az ilyen célra fordított összegek a felhalmozási szakaszban a társasági adóból költségként leírhatók, egyéb adó- és járulékmentesek, illetve a kifizetési szakaszban teljesen adómentesek lennének. Így az állam be nem szedett adók formájában előlegezhetné meg azt a juttatást az adófizetőknek (!), amit nyugdíj formájában már valószínűleg nem tudna, s egyben a gazdaság fehérítését és az adófizetési morált is javítaná.

A múlt kollektív törlesztése nem jelentheti a jövőnk felélését.