Csak egy tündérmesében növekedhet a magyar gazdaság?

A beruházások leálltak. Egyre kevesebben gondolják úgy, hogy érdemes beruházni Magyarországon. A világgazdasági, illetve az euróövezeti válság mellett ennek belső okai is vannak. A piaci bizalmat először a 2010-ben – év közben – kivetett óriási mértékű bankadó rengette meg. A szektoradók, a nyugdíjkasszák államosítása, a magánjogi szerződésekbe avatkozó, a banki portfóliókat alaposan elrontó végtörlesztés vagy a nyerőgépek hirtelen ötlettől vezérelt betiltása nem csak a külföldi befektetőket tarthatja távol, de óvatosságra intheti a magyarországi vállalatokat is.

A hitelminősítők hamar levonták a következtetéseket, és „bóvli”, vagyis a befektetésre nem ajánlott kategóriába vágták Magyarországot. Az ország csődjétől persze nem tart a piac, de egyre kevesebben gondolják, hogy érdemes befektetni hosszabb távon, mivel reálisnak tűnik a veszély, hogy a kormány ad hoc módon újabb ágazatok működésébe avatkozik be.

Nem erősíti a magyar gazdaságpolitika iránti bizalmat a közel egy éve tartó IMF-huzavona sem. A kormány egyik nap gyors megállapodásról beszél, a következő napon pedig arról, hogy talán nem is kell a valutaalap; a piac pedig a kiszámíthatóság hiányáról.

A fogyasztás még nem húzóerő. Hiába emelkedett sokak jövedelme az új, egykulcsos adórendszerrel (elsősorban a gazdagabbaké, illetve a nagycsaládosoké), rengetegen (leginkább az alacsony jövedelműek) rosszul jártak. Az utóbbiak ha akarnának, sem tudnának többet fogyasztani, sőt reáljövedelmük csökkenése miatt fogyasztási szerkezetük átalakítására kényszerülnek. Akik jobban jártak, adósságuk leépítésén dolgoznak, illetve inkább megtakarítanak, ami nem meglepő, hiszen a fogyasztói bizalom igen alacsony szinten stabilizálódott.

A gazdaságpolitika sem növekedésbarát. Míg tavaly úgy tűnt, hogy a Széll Kálmán-tervvel egyensúlyba kerül a büdzsé, hamar kiderült, hogy további intézkedések kellenek, és sorra érkeztek is a különböző „csomagok”. A kormány restriktív lépésekre kényszerült – ha nem csökkenne 3 százalék alá a hiány, akkor maradna a deficiteljárás, így komoly EU-s pénzektől eshetnénk el –, ez pedig nem segítheti a növekedést.

A gazdaság egyetlen húzóereje a nettó export. Volt. Az eurózóna mélyülő adósságválsága azonban legnagyobb exportpiacunkat, Németországot is elérte, ahol lassulni kezdett a növekedés, így gazdaságunk utolsó motorja is gyengélkedik.

Ha nem romlik érdemben a külső környezet, akkor az elemzők nagy része szerint a kormány nem fog megállapodni az IMF-fel. Ebben az esetben van esély arra, hogy az export – az euróövezet adósságválságának oldódásával párhuzamosan – felpörög, és a gazdaság húzóereje lehet. Az unortodoxia ugyanakkor folytatódhat, ami visszafoghatja a növekedést.

Ha mélyül az euróövezeti válság, akkor rászorulhatunk a megállapodásra, és sikerülhet hitelességet „importálni”. A valutaalap az ortodox programokat részesítené előnyben, ám a romló külső környezetben az export lassabb bővülésére lehetne csak számítani. Az is benne van a pakliban, hogy az első adandó alkalommal megszakítjuk az IMF-programot.

A legjobb az lenne, ha piaci nyomás nélkül állapodnánk meg az IMF-fel, vagyis az euróövezeti feszültségek fokozatos enyhülése mellett. Reméljük, ez nem csak egy tündérmesében lehetséges, és megalapozott az optimizmus az ortodox irányba való elmozdulásról, mely Matolcsy György pénteki szavai után alakult ki, miután a miniszter reálisabb makrogazdasági pályát mutatott be, és lemondott az MNB megadóztatásáról.