Ismételhető a varázslat?

A magyar gazdaságpolitika irányítói számára központi kérdés, hogy miként lehet újraéleszteni a beruházási aktivitást az országban. A probléma valóban égető: a beruházások volumene az elmúlt öt évben folyamatosan csökkent, és jelenleg 30 százalékkal áll a válság előtti szint alatt. De igazi boom ezt megelőzően is csak 2002–2005-ben volt – hogyan ismételhető meg az akkori varázslat?

Akkoriban a világ vállalkozóinak számára még új volt az eurókonvergencia-történet; a közvetlen külföldi tőkebefektetés (FDI), amely szabadon áramlott be a kelet-európai országokba, nem követett olyan számításokat, amelyek az egyes államok között komoly különbséget tettek volna. Ez a tőkebeáramlás a Lehman-krízissel leállt, és amikor tavaly újraindult, már egyáltalán nem volt olyan „kötetlen”. Az uniós üzleti modellt egyre többen megkérdőjelezték, a befektetések jelenleg a nagyobb, fiatalabb munkaerőpiaccal rendelkező országokat részesítik előnyben: a Kelet-Közép-Európába irányuló FDI 90 százaléka két országba, Törökországba és Lengyelországba érkezik. Ezekben az országokban a beruházások volumene és a GDP is dinamikusan nőtt. (Az FDI ennek nem előidézője, inkább a folyamat velejárója – igaz, a tőke a hitelességet követi.)

Észre kell vennünk azonban, hogy a tőke nem azokba az országokba irányul, amelyekben a legalacsonyabbak a bérek, és még csak nem is oda, ahol az egységnyi munkaerőköltség (EMK) a legkisebb. Az utóbbi mutató például Csehországban (0,54) alacsonyabb, mint Lengyelországban (0,56), de ez nem jár arányosan nagyobb tőkebeáramlással. Az új trend komoly kihívást jelent, hiszen egy ország mérete nem tud változni, ahogy demográfiai viszonyai sem. Ez legfeljebb úgy kerülhető meg, ha szorosabb integrációba lép egy szélesebb, fiatalabb munkaerővel rendelkező piaccal, illetve – amire Magyarországon is lehetőség kínálkozik – bővíti a foglalkoztatást. Ez azonban nem rövid vagy középtávú megoldás.

Magyarország 0,63-as EMK-ja nagyjából akkora, mint Portugáliáé, Ausztriáé vagy Németországé. Az egységnyi munkaerőköltség tekintetében fennálló különbségek felszámolása az EU-n belüli hosszú távú konvergencia szempontjából kritikus jelentőségű – de középtávon ettől sem remélhető a befektetések beindulása.

Magyarországon a magas munkaerőköltség egyik oka természetesen az adóék. A kormány megpróbálta csökkenteni az adóterheket – az egészségügyi és nyugdíjjárulékkal együtt –, de az ország adójogszabályai nem tudnak függetlenedni sem a költségvetés állapotától, sem az államadósság mértékétől. (Hogy is lehetne ez másként?) Az adóék rögzítésével ennélfogva a növekedés és a deficit ősi makrokihívásaihoz érkezünk csak vissza.

Ezzel összefüggésben még egy tényezőt figyelembe kell vennünk: a munkát terhelő közvetett adók szintje Magyarországon magasabb (39 százalék), mint a régió országaiban, de csak 3 százalékponttal haladja meg az EU-átlagot, és az unió munkaerőköltség szempontjából legolcsóbb országa, a 0,48-as EMK-val rendelkező Szlovákia rátáját is csak 6 százalékponttal. Ráadásul, mint azt Csehország példája is mutatja, a munkaerőköltségnek a lengyelországi szint alá csökkentése nem eredményezné azonnal azt, hogy a tőke Lengyelország helyett Magyarországot választja. A versenyképességet napjainkban sokkal tágabb kontextusban értelmezik.

A cikk második része lapunk hétfői számában jelenik meg.