Joschka Fischer: A válság számos tabut ledöntött Európában

Hérakleitosz, az ókori görög filozófus nagyjából 2500 éve jutott arra a következtetésre, hogy a háború minden dolgok atyja. Hozzátehette volna: a válság pedig mindeneknek az anyja. Szerencsére a nagyhatalmak közötti háború – a kölcsönös nukleáris megsemmisítés fenyegetésének köszönhetően – immár nem valószerű. A nagy nemzetközi válságok azonban időről időre visszatérnek, és ez lehet, hogy nem maradéktalanul rossz.

Csakúgy mint korábban a háborúk, a mostani válság is alapjaiban változtatja meg a status quot. Ez azt jelenti, hogy a háborúk pusztítása nélkül kínálkozik alkalom olyan változásokra, amelyek normálisnak tekinthető időkben lehetetlennek látszanak. Egy válság leküzdéséhez olyan lépéseket kell tenni, amelyek korábban elképzelhetőek sem voltak, kivitelezhetőnek pedig végképp nem tűntek. Ez történt az Európai Unióban az elmúlt három évben.

Ha akárcsak a 2009 eleji állapotokkal vetjük össze, akkor is egy lényegesen más EU-t látunk ma, mert megosztottság állt elő az euróövezetet alkotó élvonal és a zónán kívüli utóvéd között. Ennek okát nem egy gonosz szándékban kell keresni, hanem a válság által kifejtett nyomásban. A közös pénz fennmaradása érdekében az eurózóna tagjainak cselekedniük kell, amit az európai integráció iránt eltérő mértékben elkötelezett többi tagország csak a partvonalról figyelhet.
A válság kirobbanása előtt még létező tabukat mostanra csaknem maradéktalanul ledöntötték.

Ahogy létrejöttükben a német nyomás volt a meghatározó, úgy felszámolásukban is a német kormány járt az élen. Néhány a fontosabbak közül: a tagállamok megmentésének tilalma, európai gazdasági kormányzat, bankok finanszírozása az Európai Központi Bank (EKB) által, az EKB átalakítása angolszász mintára, aminek eredménye egy „European Federal Reserve Bank”. Az eurokötvény-kibocsátás még tabu ugyan, de már nem sokáig – a kérdés csak az, hogy a jövő évi német választások előtt vagy csak azok után dől le.

Németország – Európa legnagyobb gazdasága – szokatlan, időnként egyenesen bizarr szerepet játszik a válságban. Az ország 1949-es megalapítása óta soha nem volt még olyan erős, mint most. Az EU vezető hatalmává vált, de nem akar vezetni, és nem is képes rá. Éppen ez az oka annak, hogy az európai változások Németország ellenében mentek végbe. A dinamikát jól mutatja az ország befolyásának csökkenése az EKB kormányzótanácsában.

A régi Bundesbank-modell szeptember 6-án szállt a sírba, amikor az EKB elfogadta az OMT (Outright Monetary Transactions) programot, amelynek keretében az európai jegybank kész korlátlanul megvásárolni a bajba jutott eurózónatagok kötvényeit. Ezzel egyedül a Bundesbank elnöke, Jens Weidmann szállt szembe – holott a program döntő támogatója nem Mario Draghi EKB-elnök volt, hanem Angela Merkel német kancellár. A Bundesbank nem egy sötét dél-európai konspirációnak lett az áldozata, hanem önmagát tette irrelevánssá: ha érvényesíteni tudta volna az akaratát, akkor az euróövezet már nem létezne. Aki válság idején az ideológiát a pragmatizmus elé helyezi, a bukás biztos receptjét követi.

Az euróövezet elérkezett a bankunió megvalósításának küszöbére, amit a fiskális uniónak kell követnie. De ha a dolgok megmaradnának a bankunió szintjén, a politikai unió létrehozatalára irányuló nyomás akkor is erősödni fog. A mostani 27 (Horvátország közelgő csatlakozásával 28) tagország körében az alapszerződés kiegészítése lehetetlenné válna, nemcsak az Egyesült Királyság ellenállása miatt, hanem azért is, mert ilyen kérdésekben számos tagállamban népszavazást kellene tartani.
Mindez azt jelenti, hogy kormányközi egyezményekre lesz szükség, hogy az euróövezet a föderalizmus irányába fejlődhessen. Mindez izgalmasnak ígérkezik, mert teljességgel váratlan lehetőségeket tár fel a politikai integráció előtt. Végső soron tehát érvényre jutott Nicolas Sarkozy törekvése, hiszen az eurózónát ma már de facto egy gazdasági kormányzat irányítja, amelynek tagjai a tagországok állam- és kormányfői (illetve pénzügyminiszterei).

Az Európai Parlament nem lesz képes az ennek során képződő vákuum betöltésére, mert nem rendelkezik a fiskális szuverenitás eszközeivel, amelyek változatlanul a nemzeti parlamentek hatáskörében vannak, és beláthatatlan ideig ott is maradnak. A légüres tér kitöltése csak a tagállami parlamentektől várható, nekik pedig egy közös platformra – egyfajta „eurokamarára” – lenne szükségük. Ez lenne a fórum, amely ellenőrizné az európai gazdasági kormányzat tevékenységét. Az Európai Parlamentben és Brüsszelben tevékenykedő föderalistáknak ettől nem kellene félniük – fel kellene ismerniük és ki kellene használniuk ezt az egyedülálló lehetőséget. A tagállami parlamentek és az EP képviselőinek minél előbb össze kellene ülniük, hogy tisztázzák a közöttük fennálló viszonyokat. Középtávon így létrejöhetne egy kétkamarás európai parlament.

A válság kivételes alkalmat kínál Európának, mert meghatározta a következő évek napirendjét: bankunió, fiskális unió és politikai unió. Még hiányzik a gazdasági növekedési stratégia a válság által sújtott országok számára, mert ezt a térségben növekvő nyugtalanság szükségessé teszi. Az európaiaknak okuk van a derűlátásra – amennyiben felismerik a lehetőséget, és merészen, határozottan megragadják az alkalmat.

A szerző német külügyminiszter és alkancellár volt 1998 és 2005 között