Mellár: Mind vesztesek vagyunk

 A pedagóguséletpálya-programra beállított 73 milliárd forint a szükséges költségvetési kiigazítás keretében megvalósuló kiadáscsökkentés első és legnagyobb tételévé vált. Egyes számítások szerint legalább 150 ezer forintot veszít minden pedagógus a visszavágással. A döntéshozók persze gondolkodhatnak úgy, hogy ami még nincs a zsebemben, annak elvesztése kevésbé fáj, s ezért döntöttek a halasztás mellett. A viszonylag konfliktusmentes, könnyű döntés azonban súlyos következményekkel járhat.

Mindazok, akik az oktatással valamilyen módon kapcsolatban vannak, tudják, mire is gondolok a súlyos következmények emlegetésével. A hajdanán sikerágazatnak számító oktatásunk színvonala, hírneve ma soha nem látott mélységekben van. A romlás folyamata persze nem most kezdődött, hanem valamikor a múlt század hetvenes éveiben, amikor a pedagógushiányon az akkori vezetők a képesítés nélküli tanárok hadrendbe állításával próbáltak úrrá lenni. Mennyiségileg sikerült is kezelni a problémát, minőségileg azonban egyáltalán nem.

A dolog természetéből következően ennek az akciótervnek rövid távon nem volt még érzékelhető negatív következménye, hiszen a pedagógusok derékhada jól képzett, a pálya iránt elkötelezett ember volt. A negatív következmények csak 20–30 évvel később, már a rendszerváltozás után jelentkeztek, amikor egyre kevésbé felkészült és elhivatott tanárok adták a pedagógustársadalom zömét.

Nagy hiba volt azt gondolni, hogy azok, akik kiszorulnak a divatos, jól fizető slágerszakmákból, jó tanárrá válhatnak, hiszen írni-olvasni, szorozni-osztani még ők is tudnak. A helyzet pont fordítva áll: sokkal könnyebb jó közgazdásznak, jogásznak, orvosnak vagy mérnöknek lenni, mint jó pedagógusnak. A tudás átadásához és megszerettetéséhez rendkívüli képességekre van szükség; olyan „varázserőre”, mely magával ragadja a diákokat, és elülteti bennük azt, hogy a tudás különös értéket jelent. A kontraszelekció következtében azonban nem a megfelelő emberek kerültek a megfelelő helyekre, nem véletlen, hogy a nemzetközi összehasonlításokban egyre hátrébb kerülünk. Egyetemi oktatóként meg kellett tapasztalnom, hogy egyre gyengébb, felkészületlenebb és fásultabb generációk jönnek hozzánk, akik közül csak igen keveseket hajt a tudásvágy.

Az oktatás körüli problémákat nyilván a kormány is érzékelte, ezért szándékozott útjára indítani a 24. órában az életpályaprogramot. Az elhalasztás (vagy felfüggesztés) igen fájdalmas, s nemcsak a pedagógus társadalomra, hanem az egész országra nézve is, hiszen tudnunk kell, hogy a gazdasági növekedés kétharmada a humántőkének tudható be. Az oktatás színvonala tehát kulcsfontosságú egy olyan ország számára, mint Magyarország, mely a versenyképességi rangsorokban hátul kullog, és ahol a potenciális növekedési ütem nulla százalék körül van.
Ma még csak minőségi pedagógushiány van hazánkban, ami persze önmagában is jelentős probléma a színvonalas oktatás és a humántőke képzése szempontjából.

De ha tovább halogatja a kormány a valódi reformot, a pedagógusok sokkal magasabb anyagi megbecsülését és persze ezzel párhuzamosan a minőség megkövetelését is, akkor még a mostaninál is rosszabb helyzet fog kialakulni, ez pedig a mennyiségi pedagógushiány. Ha ez bekövetkezik, akkor visszatérünk a hetvenes években megkezdett ciklushoz, és újra lehet majd toborozni a tanárokat az amúgy is megfogyatkozott iskolákhoz. Az újabb gödörből való kilábaláshoz viszont legalább egy emberöltőre van szükség, mert ekkora a ciklusidő (az „újratermelési idő”) az oktatásban. Nem kellene tehát halogatni a reformot, a pillanatnyi szükségletek oltárán feláldozni a hosszú távú nemzeti érdekünket.