Bérek - A kormány jobban jár, ha távol marad a számháborútól

Kezdjük rögtön azzal: alapvetően egyet lehet érteni azzal, hogy gazdasági növekedés nélkül – pusztán pénzügyi oldalról nézve – nehéz igazán komolyan vehető béremelésről beszélni. Csak nagyobb tortából lehet nagyobb szeletet vágni úgy, hogy az alapvető arányok megmaradjanak.
Most, a recesszió idején, ebből a hideg és fontos szempontokat figyelmen kívül hagyó logikából inkább a minimálbér és a garantált bérminimum csökkentése, semmint növelése következne, ám ez politikai, strukturális és végső soron morális szempontból is felvállalhatatlan lenne. Biztosak lehetünk tehát abban, hogy – amíg nem dől az ország – addig azonban a csökkentés realitása gyakorlatilag nulla.

A jelenleg már zajló bértárgyalások során azonban a megszokottnál is erősebb érdekellentétek feszülnek ma egymásnak. A hagyományos érdekellentéteken túl ma úgy áll a helyzet, hogy a munkahelyek megmaradása mindkét érdekcsoportnak fontosabb. Ezzel a vita azonban egyáltalán nincs megoldva. Hogy a fenti példánál maradjunk: érthető, hogy a kisebb torta felett alakul ki a nagyobb hangzavar.

A szakszervezet a jelek szerint kénytelen engedni abból az egyébként teljesen jogos igényéből, hogy a reálbérek szintje ne változzon. Ennek gazdasági értelemben realitása nincs, egy ilyen mértékű emelés rendkívüli károkat okozna a hazai munkaerőpiac legtöbb szereplőjének. Csak remélhetjük, hogy a gazdasági szempontokat ezen a téren nem írják felül a politikai szempontok.

Hacsak a kormányzat nem nyom keresztül a tárgyalások során valamilyen hajmeresztő szintet, akkor az várható, hogy kismértékben emelkedik a minimálbér és a garantált bérminimum, ami így csupán arra elegendő, hogy a már évek óta tartó, és tovább folytatódó reálbér-csökkentést – valamilyen mértékben – enyhítse. Csodát várni nem szabad, a mandátumok mind a munkavállalói, mind a munkáltatói oldalon szűkek. Ha lesz közös metszetük, az már tényleg olyan hajszálvékony lesz, hogy mutatvány lesz megtalálni.

Olyan kompromisszumot kötni, amelyet mindkét fél relatív elégedettséggel nyugtáz majd, idén nehezebb lesz, mint az elmúlt években bármikor. A legtöbb ugyanis ez: a relatív elégedettség, a kisebb rossz lehet. A játék ma – mondjuk ki nyíltan – a veszteségminimalizálásra megy. Az abszolút elégedettségről – egyelőre be nem látható ideig – le kell mondani.

Mindeddig azt feltételeztük, hogy a kormányoldal lesz olyan bölcs, hogy a bértárgyalások jelenlegi fordulóját nem rendeli alá vulgárpolitikai szirénhangoknak, és nem ver keresztül a feleken egy felelőtlenül nagy számot. Ebben a mostani állás szerint joggal lehet reménykedni. Paradox módon éppen a válságos idők azok, amikor a rendszerre kell bízni, mekkora feszültséget bír el, és mindenképpen el kell kerülni a mesterséges, politikai indíttatású túlhevítést.

Távolról sem jelenti mindez azt, hogy a kormányoldal csak tétlenség esetén jár el jól. A szabályozók változtatásával, és sajátos szerepéből adódóan kezdeményezőként, moderátorként léphet fel a rendszer megváltoztatásának érdekében. Az új munkajogi környezet lehetőséget ad a differenciált minimálbér bevezetésére. Ez számos formát ölthet, bizonyos formában a differenciáltság már ma is valóság.

A földrajzi differenciálás mellett ugyanakkor lehetőség lenne ágazatonként, korcsoportonként, vagy egyéb szempontok szerint kialakítani egy progresszív, felmenő rendszerű, a szakszervezetek számára is elfogadható differenciált minimálbér-rendszert. Nem azért, hogy a munkavállalót még jobban lehessen nyúzni, hanem azért, mert mára a béreknél fontosabbá vált a munkahely maga. Egy gondolatkísérletet mindenesetre megérne.