Bűnbánatot gyakorol a "hárombetűs intézmény"?

Január 17-én a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója, Christine Lagarde néhány érdekes kijelentéssel lepte meg hallgatóságát egy washingtoni sajtókonferencián. A vezérigazgató arról beszélt, hogy a gazdaságpolitikusoknak „a reálgazdaságra és a növekedésre kell fókuszálniuk”. Ezek a kifejezések első hallásra igencsak meglepőnek hangzanak. Nem azért, mintha olyat hallottunk volna, ami új, amit eddig ne mondtak volna már sokan – számos politikus vagy éppen tudós szakértő már elég régóta tesz ehhez hasonló megjegyzéseket.

Ami meglepő, hogy ezúttal az IMF első számú vezetője beszél a reálgazdaságról és a növekedésről – holott a Nemzetközi Valutaalap képviselői tipikusan a folyó fizetési mérleg és az államháztartás pozíciójáról vagy a fenntartható államadósságról szoktak nyilatkozni, azaz általában makropénzügyi kérdésekkel kapcsolatban foglalnak állást. Ráadásul Lagarde a fentiekhez még azt is hozzátette: „a pénzügyi szektor átalakításával kapcsolatban a végső célunk, hogy a megreformált pénzügyi intézmények támogassák a növekedést és a reálgazdaságot”. Mi több, az IMF megújult koncepciójának nem felel meg akármilyen növekedés; eszerint olyan növekedésre van szükség, amely új munkahelyeket teremt.

Talán vannak, akik mindezek olvastán nem hisznek a szemüknek. Aligha kétséges, hogy mindez számos hazai politikus fantáziáját is megmozgatja. Azt állítja tehát az IMF, hogy az eddig szorgalmazott stabilizációs csomagok helyett ezentúl a növekedést élénkítő, expanzív költségvetési politika számít kívánatosnak? Annak vagyunk tanúi, hogy a maga sajátos módján végre bűnbánatot gyakorol a „hárombetűs intézmény”, és belátja, hogy brutális konszolidációs csomagjaival, megszorítási elvárásaival reménytelen recessziós spirálba taszított például bizonyos dél-európai országokat? Ne kerteljünk: határozottan úgy tűnik, hogy érdemi revíziót tapasztalhatunk az IMF korábbi gazdaságpolitikájához képest. Amikor a vezérigazgató arról beszél, hogy büszke arra, hogy az IMF „folyamatosan és kritikusan teszteli, vizsgálja, a friss kutatási eredmények tükrében pedig időről időre felülvizsgálja a gazdasági folyamatokkal kapcsolatos feltevéseit és gazdaságpolitikai ajánlásait”, valóban jelentős változásra utal a szervezet gazdaságpolitikai irányultságában. Közvetve azokra a friss kutatási eredményekre utal, amelyek a fiskális multiplikátor szerepével kapcsolatosak. Egyszerűen fogalmazva: a költségvetési kiigazítások, megszorítások sokkal nagyobb mértékben fékezik a gazdasági növekedést, mint ahogy ezt az IMF korábbi modelljei alapján várták.

Lehet ezt úgy értelmezni, hogy feleslegesek a kiigazítások? Hogy valójában a megszorításokkal szembeszegülő görög társadalomnak vagy éppen a szokásos kiigazító lépésekhez képest alternatív megoldási módokkal kísérletező magyar kormányzatnak lenne igaza? A dolog azért messze nem ilyen egyszerű. Az új kutatási eredmények alapján nem a konszolidációs csomagok szükségtelenségét állíthatjuk, hanem sokkal inkább azt, hogy azok a jó kiigazítási lépések, amelyek viszonylag gyorsan pozitív növekedési és munkahelyteremtő hatással járnak. Azok, amelyekre a gazdasági szereplők inkább beruházásaik növelésével reagálnak, a munkaadók nem leépítik alkalmazottaikat, hanem több új foglalkoztatottat vesznek fel, mint ahányat elbocsátanak. Hiába növekedésbarát tehát retorikájában a magyar kormányzat, ha nálunk a beruházások csökkennek, a fiatal, képzett munkavállalók pedig egyre gyakrabban más országokban keresnek boldogulást. Sajnos, a mi növekedésösztönzési politikánk nem az, amire az IMF félfordulatában utal.