Dávid és Don Quijote szerelemgyermekének tűnhet Lázár János

Dávid és Don Quijote szerelemgyermekének tűnhet Lázár János, aki egyszerre üzent hadat a svájci banktitoknak és a pénzét az adóhatóság elől külföldre szöktető hazai gazdasági elitnek. Céljait nehéz lenne vitatni, különösen a 99 százalék – netán a négymillió magyar adófizető – nézőpontjából. A harc nyilvánvaló hiábavalósága azonban felveti, nem kellene-e inkább másképp visszatartani a külföldre áramló pénzösszegeket.

Ki gondolhatja komolyan, hogy egy dörzsölt tanácsadó és egy nem kevésbé rafinált cégvezető megijed, ha titkosszolgálatot és titkos adatbázisokat tartalmazó CD-kkel riogatják, amikor svájci betéteiről van szó. Miért hisszük azt, hogy a visszamenőleges adóztatással ma – egy erre vonatkozó alkotmánybírósági elutasítással a hátunk mögött – még meg lehet izzasztani valakinek a tenyerét. És egyáltalán: miért gondoljuk, hogy Svájc megijed Magyarországtól, mert a kormány az asztalra csapott?

Mi lehet akkor a megoldás? Visszavonulót aligha fúj a kormány, még akkor sem, ha tagjai tisztában vannak azzal, rövid távon aligha lesz pénz az ötletből. Az adórendszert sem fogják vonzóbbá tenni, egy ilyen lépés legalábbis az egész gazdaságpolitikájuk felrúgásával lenne egyenértékű. Annál is inkább, mivel a kormány eddig is a magas keresetűeknek kedvezett a jövedelemadó alacsony szinten tartásával és a vagyonadók következetes elutasításával.

Így aztán nehéz elképzelni azt, hogy a következő hetekben-hónapokban tovább jutnánk a moralizálásnál: a jó multi-rossz multi kérdéskör után jöhet a jó gazdag-rossz gazdag összehasonlítása. Figyelemelterelésnek nem rossz, ám azon túl, hogy Svájcot bűnbaknak megtenni rettentő snassz, már megint nem jutottunk közelebb a zsebbe fizetett pénzek, a közbeszerzések melléktermékeként eltűnő milliárdok, a korrupcióból származó jövedelmek ügyében. Ahhoz még Dávid és Don Quijote szerelemgyereke sem elég.