Harvardi professzor: Az új gazdasági környezet feszültséget teremt

A közgazdaságtan története két, egymással szemben álló eszmekör, a „liberalizmus” és a „merkantilizmus” harcát tükrözi. Napjaink meghatározó doktrínájának a hangsúlyt a magánvállalkozásra és a szabad piacokra helyező gazdasági liberalizmust tekintik. A valóságban azonban a merkantilizmus is él és virul, a liberalizmussal szembeni konfliktusa pedig várhatóan fontos erő lesz a globális gazdaság jövőjének alakításában.

2013.01.17., csütörtök 05:00

Liberalizmus Közgazdaságtan Merkantilizmus

A merkantilizmust manapság többnyire a gazdaságpolitika elavult és vaskosan elhibázott felfogásként utasítják el. Az irányzat követői egykor valóban képviseltek néhány furcsa álláspontot, például azt, hogy az állam gazdaságpolitikáját a nemesfémek felhalmozásának kell alárendelni.

Ezeket a tételeket mesteri módon rombolta le Adam Smith, „A Nemzetek gazdagsága” című 1776-ban megjelent könyvében. A szerző szerint a pénzt nem szabad összekeverni a gazdagsággal: „egy ország gazdagsága nem aranyból vagy ezüstből áll, hanem földjéből, házaiból és mindennemű fogyasztható javaiból”.

Helyesebb, ha a merkantilizmusra mint az állam és a gazdaság közötti viszony másféle megszervezésére tekintünk. A liberális modell az államot a szükségszerű ragadozó funkciójában látja, az állam és a magánvállalkozói szféra szigorú szétválasztását szorgalmazza. A merkantilizmus ezzel szemben egy korporatista víziót képvisel, amelyben az állam és a magánvállalatok szövetségesek, és közös célokat tűznek ki, többek között a gazdasági növekedést és a nemzeti hatalom erősítését.

Ahol a merkantilista modell működik – és Ázsia számos országában – működik, ott hamar elismerést arat mint sikeres „állami-vállalkozói együttműködés” vagy „üzletbarát állam”. Lemaradó gazdaságokban általában felismerik a merkantilizmus előnyeit. Nagy-Britanniában a klasszikus liberalizmus csak a XIX. század közepén bontakozott ki, azt követően, hogy az ország a világ meghatározó ipari hatalmává vált.

A két irányzat közötti további eltérés, hogy a fogyasztó vagy a termelő érdekeit helyezik-e előtérbe. A liberálisok számára a fogyasztó a király, a gazdaságpolitika végső célja pedig a háztartások fogyasztói potenciáljának erősítése, ami szükségessé teszi, a legolcsóbb javak és szolgáltatások elérhetőségének megteremtését. A merkantilisták ezzel szemben a gazdaság produktív oldalát helyezik előtérbe. Számukra az egészséges gazdasághoz egészséges termelési szerkezetre van szükség, a fogyasztást pedig a foglalkoztatás magas szintjével és megfelelő bérezéssel kell erősíteni.

A két modell eltérése a külgazdaság-politikában is tetten érhető. A liberális megközelítés szerint a kereskedelem gazdasági előnyei az importból adódnak: minél olcsóbb a behozatal, annál jobb – még akkor is, ha ennek ára deficites külkereskedelmi mérleg. A merkantilista ezzel szemben a kereskedelemre mint a belföldi termelés és foglalkoztatás fő támogatójára tekint, és előnyben részesíti a kivitelt a bevitellel szemben.

Ma Kínát tekintik merkantilizmus zászlóshajójának, amit persze az ország vezetői sohasem vallanának be. A kínai gazdaság sikere nagyrészt annak a kormányzati aktivizmusnak az eredménye, amelynek keretében támogatták és nyíltan szubvencionálták az ipari termelőket. Bár a 2001-es WTO-csatlakozás feltételeként a legnyilvánvalóbb szubvenciókat kifuttatták, a merkantilista támogatási rendszer érintetlen maradt. Az árfolyamokat a kormány úgy alakította, hogy megmaradjon a termelők nyereségessége, ami tekintélyes kereskedelmi többletet eredményezett. A kivitelre dolgozó cégek emellett számos adókedvezményben részesülnek.

A liberális nézőpont szerint a kivitel támogatása megrövidíti a kínai fogyasztókat, miközben hasznára válik a külföldi vevőknek. A Nottingham Egyetem két közgazdásza, Fabrice Defever és Alejandro Riano kimutatta, hogy Kína számára a veszteségek elérik az ottani jövedelmek 3 százalékát, míg a külföld a globális jövedelmek 1 százalékával lett gazdagabb. Merkantilista alapon azonban mindez csupán a modern gazdaság és a hosszú távú prosperitás megteremtésének járulékos költsége. Amint az export-szubvenciók példája mutatja, a két modell könnyedén fennmaradhat egymás mellett: a liberálisok örülhetnek a merkantilisták által szubvencionált fogyasztásnak.

Dióhéjban valóban ez az utóbbi hat évtized története: az ázsiai országok egymás után tudták ugrásszerűen növelni a gazdasági teljesítményüket, mégpedig a merkantilizmus különféle változatainak alkalmazásával. A gazdag országok kormányai jobbára félrenéztek, amikor Japán, Dél-Korea, Tajvan és Kína védte a belső piacait, magukévá tették mások szellemi tulajdonát, szubvencionálták termelőiket, és irányították a valutájuk árfolyamát.

A boldog együttélésnek most a végére érkeztünk. A liberális modellt nagyban lejáratta a Nyugat országaiban növekvő egyenlőtlenség, a középosztályok elnyomorodása és a dereguláció által kiváltott pénzügyi válság. Az amerikai és az európai gazdaság középtávú növekedési kilátásait a mérsékelttől a sivárig terjedő sávba sorolják be. A munkanélküliség sok fejfájást fog okozni a politikusoknak. Emiatt a merkantilista nyomás várhatóan erősödni fog a fejlett világban.

Mindennek eredményeként, az új gazdasági környezet inkább feszültséget, és nem megnyugvást teremt a liberális és a merkantilista kurzust követő államok között. Emellett fellángolhat a régóta szunnyadó vita arról, hogy a kapitalizmus melyik válfaja hozhat nagyobb jólétet.