Nem múlik el a félelem

A kétszintes unióval kapcsolatos kérdések nem újak: két évtizede már föltették őket, amikor Nagy-Britannia és utóbb Svédország úgy döntött, hogy nem csatlakozik az eurózónához. Az 1990-es években, az EU bővítése kapcsán újra felmerültek, amikor kiderült: a kelet-európaiaknak nincs kedvükre a másodrendű polgár szerepe. Ezt követően akkor kerültek megint napirendre, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az eurózóna-tagoknak szorosabban kell együttműködniük. Az Európai Unió ezidáig úgy tett, mintha minden tagállam ugyanazokat a közös célokat követné, csak éppen különböző sebességgel haladva. Így például az euró az egész unió pénze, de néhány tagállam előnyt kovácsolhat abból, hogy saját devizával rendelkezik. Hasonlóan: a túlzott deficit tiltása elvben valamennyi tagállamra érvényes, de erős kikényszerítő eszközökkel csak az eurózóna országai rendelkeznek.

Ez az egység fikcióvá vált. Szabályokat, intézményeket és eszközöket hoztak létre az euróövezet jelenlegi és jövőbeli tagjai számára. Szó van egy speciális eurózóna-büdzséről – vagy legalább egy közös „fiskális kapacitásról” –, és a reformok közös finanszírozásáról. A folytatásban szóba jöhet a nemzetközi fórumokon való közös fellépés. Mindezek felvetik a politikai legitimáció kérdését, amelyet így vagy úgy, de meg kell oldani. Az „EU-plusz” létrehozása tehát folyamatban van.
De ha az EU-plusz épül, miért ne épülhetne EU-mínusz is, amint azt David Cameron sugallja? Ha az eurózóna-tagok azon gondolkodnak, milyen mértékű integráció szükséges ahhoz, hogy a devizaunió hatékony és rugalmas legyen, miért ne kérdeznénk meg azt is: milyen mértékű integráció szükséges kell a Nagy-Britannia számára kulcsfontosságú közös piac hatékonyságának és rugalmasságának a biztosításához? Ha a cél az, hogy itt megálljunk, miért ne vonnánk vissza néhányat azokból a szabályokból és irányelvekből, amelyek az integráció elmélyítése felé mutatnak?

Kérdés, hogy mit jelenthet mindez a gyakorlatban. Konkrétumokban Cameron beszéde nem bővelkedett. Említette azt a követelményt, amely szerint a tagállamoknak elkötelezettnek kell lenniük a „mind szorosabb unió” mellett – azt sugallva, hogy az Egyesült Királyságra ennek nem kellene vonatkoznia. Ennek mérsékelt a jelentősége: aki azt gondolja, hogy Londont ez erősen köti, veszélyes optikai csalódás áldozata.

Milyen kötöttségek eltörlésében reménykedhet ekkor David Cameron? A munkaerőpiaci szabályozást az EU brit kritikusa gyakran teszik szóvá. Ez azonban a közös piac integráns része, és nem a szorosabb együttműködést célozza. Nagy-Britannia vitapartnereinek álláspontja erős, és nem valószínű, hogy engednek a brit kéréseknek. Az Egyesült Királyság kormánya aggodalommal szemléli a pénzügyi szolgáltatások uniós szabályozását. Ez teljesen természetes, ha figyelembe vesszük, hogy London az eurózóna offshore pénzügyi központja. A felügyelet és a bankkonszolidáció szabályozása, a döntéshozással kapcsolatos kérdések rendkívül fontosak – de egy „EU-mínusz” unió kialakítása ezeket a problémákat sem oldaná meg. Megérett a reformra EU költségvetése is, de ezzel sem az a gond, hogy túl nagy (az unió GDP-jének mindössze 1 százalékára rúg), vagy hogy túlságosan az integráció szolgálatában állna. Az uniós büdzsé a késő 20. század maradványa, és nem felel meg a mai prioritásoknak. A vita nem az Európa-pártiak és az eurószkeptikusok között folyik, hanem a változás szorgalmazói és status quo fenntartásában érdekeltek között.

Reménykedhetünk tehát abban, hogy a taktikai megfontolások előtérbe kerülése nem akadályozza a párbeszédet a Cameron által felvetett kérdésekben. Az azonban biztos, hogy ezzel nem fog enyhülni az Európa miatti brit szorongás.