Európai költségvetés – utolsó simítások

A hét végén arról kell döntést hozni, hogy az évtized végéig milyen fő célokat tart szem előtt az unió és azokhoz mekkora forrásokat rendel. A tagállamok olyan eredményt várnak, amit mindenki sikerként könyvelhet el, hiszen ne feledjük, hogy az utóbbi két-három évben az európai közbeszédet a pénzügyi és adósságválság, illetve tűzoltás jellegű eurómentő lépések uralták.

A tárgyalások finisében látható, hogy a 2011–2012-ben érkező újabb válsághullám miatt tovább romló európai gazdasági és politikai légkör miatt csökkenhet a teljes költségvetés összege, mert a nettó befizető tagállamok kevesebb pénzt akarnak fordítani európai célokra. Különösen fájó, hogy a mostani időszakhoz képest kevesebb lesz a közös büdzséből a kohéziós politikára fordítható összeg, ami az unió egyik alapértékének számító szolidaritás meggyengülését mutatja. Noha az alkudozás még nyitott, de gondoljunk csak bele, milyen következményekkel járna az a számítások módszertanából adódó abszurd helyzet, hogy a források átcsoportosításra kerülnének a legszegényebb régióktól a gazdagabb régiók felé. Ez olyan elvi kérdés, amelyet nem fogadhatunk el. A magyar diplomácia egyik legfontosabb feladata az volt az elmúlt másfél évben, hogy ezt a kérdést exponálja, és bevigye a gondolkodásba, a tárgyalások napirendjére.

A kérdés persze összetett. Az uniós költségvetési keret elfogadása egy olyan Rubik-kocka kirakásához hasonlítható, ahol nem csupán hat oldal minden egyes elemét kell kirakni, hanem 27 oldalét. Ismerve a realitásokat, a gazdasági környezetet és a tárgyalások jelenlegi állását, az már egyértelműnek tűnik, hogy jóval kisebb főösszeg körül alakul majd ki a konszenzus, mint az elmúlt hétéves keret esetében, és így a magyar tortaszelet is minden bizonnyal kisebb lesz.

Rengeteg olyan technikainak tűnő elem is van, amelyek mindegyike alapvetően meghatározza a tagállamok, vagy tagállamok egy csoportjának a mozgásterét. Ilyen például, hogy az Európai Bizottság javaslata alapján maximálnák a kohéziós támogatások tagállami GDP-hez viszonyított felső határát. Míg 2007 és 2013 között 3 százalék felett volt ez a plafon Magyarország esetében, most mindenki számára egy ennél jóval alacsonyabb egységes kulcsot szabnának meg, ami nyilvánvalóan beszűkíti a lehetőségeket.

A bizottság számítási módszertana pedig még tovább csökkentheti a magyar kohéziós borítékot, ugyanis a 2008–2010-es visszafogott magyar gazdasági tényadatokból kiindulva a bizottság – az új költségvetést megalapozó – 2011-es makrogazdasági előrejelzésében nagyon alacsony magyar növekedést vetít előre. A fentiek miatt kellett azzal szembesülnünk, hogy a Bizottságjavaslata értelmében 2014 és 2020 között közel 30 százalékkal kevesebb fejlesztési forrást kapnánk, mint az idén befejeződő költségvetési ciklusban. Eleve komoly hátránnyal kezdtük tehát a költségvetési maratont. Az alacsony főösszeg, a módszertan és az egységesen alacsony felső határ további következménye, hogy az új költségvetés minőségileg más lesz, mint az előző, és így értelmetlen egybevetni a 2007–13-as időszakot a 2014–20-assal.

A kevesebb fejlesztésre rendelkezésre álló pénzt emellett szigorúbb szabályok szerint lehet majd elkölteni. A források felhasználásának feltételei pedig legalább olyan fontosak, mint az, hogy mekkora lesz a Magyarországnak a fejlesztésekre költhető kerete.

A magyar költségvetés számára érzékeny kérdés ezért az is, hogy elszámolhatóak lesznek-e az áfaköltségek, illetve a társfinanszírozás aránya mekkora lesz. Azért is fontos kérdés ez, mert olyan új szabályok mentén történik a tagállami teljesítmény megítélése, illetve hiányosságok esetén szankcionálása, amelyek a költségvetési hiányt veszik alapul. Így tehát bűvészmutatványnak is beillik, ha olyan helyzet elfogadására kényszerítenek bennünket, amely a költségvetésre nagyobb terhet rak.

A kohéziós politika mellett egyaránt fontos Magyarország számára az erős agárpolitika megőrzése. A magyar termelők és a vidék számára a lehető legjobb feltételeket kell kiharcolnunk a tárgyalások során.

A csütörtökön kezdődő csúcs számunkra arról fog szólni, hogy minél inkább maximalizáljuk a rendelkezésünkre álló forrásokat és egyszersmind érvényesítsünk olyan, alapszerződésekben is lefektetett fontos európai elveket, amelyek lehetővé teszik a felzárkózásunkat. Minden egyes euró, amelyet a bizottság eredeti javaslatán felül megszerzünk, a gazdasági növekedéshez, és ezen keresztül munkahelyek teremtéséhez járulhat hozzá. Újra és újra emlékeztetni fogjuk a tárgyalópartnereinket arra, hogy a kohéziós politika nem segélypolitika, hanem abból a felismerésből fakad, hogy az Európai Unió belső kohéziójának megerősítése, az egységes piacon törvényszerűen hátrányba kerülő gyengébbek felzárkóztatása nélkül globálisan sem lehet versenyképes.

Reményre ad okot, hogy az eddigi megbeszéléseken sikerült elfogadtatnunk és a vita tárgyává tennünk a fenntartásaink mögött meghúzódó okokat. A világgazdaság jelenlegi helyzetében fontos, hogy az EU olyan kompromisszumot tudjon felmutatni, amely minden tagállamnak elfogadható, és kifelé egységet demonstrál.