Milyen siker az ilyen siker?

Magyarországon még most is nehéz összeállítani a leggazdagabb vállalkozók listáját. Az első ilyennél még többen egyenesen perrel fenyegetőztek, ha bekerülnének a névsorba. Akkoriban akadt olyan vállalkozó, aki gyermekei biztonságára hivatkozva kérte, mellőzzék a nevét, mert nem akarja őket veszélybe sodorni azzal, ha kiderül, apjuk milliárdos vállalkozó. Pedig ezt a környezetében mindenki tudta, vagy legalábbis sejtette. Az üzleti siker eredménye látható volt, autóban, életmódban, a mindennapokban. De jobb (volt) erről nem beszélni.

A gazdagok szemérmessége azóta valamelyest enyhült, ám nem múlt el teljesen. A titkolózás magyarázata az adóhivataltól való jogos vagy jogtalan félelem, a társadalmi irigység – ez a legfőbb hivatkozási alap –, meg mostanában az egyre jobban nyíló társadalmi olló. Amikor ekkora az elszegényedés az országban, irritáló lehet, hogy valaki egyre gazdagabb lesz – hangzik az érvelés. Tehát a magánvagyon, az anyagi siker most is tabu.

A cégeknél már más a kép. Ott szokás fényezni az eredményeket, sikerről, piachódításról, innovációról beszélni, hiszen a jó hírnév piaci erővé válik. Lehet azt hangsúlyozni, mennyi közterhet fizet a közös kasszába a cég, s hogyan emelte a jövedelmeket, a juttatásokat. De azért vigyázni kell a sikerpropagandával: ha túlzónak bizonyul, könnyen lelepleződik a nagyot mondó. És a propaganda bumerángként visszaüt. A cégek tudják ezt, ezért az öndicséretben igyekeznek a realitáshoz közel maradni.

A politikusokat mintha más anyagból gyúrták volna. Szeretnek dicsekedni, önfényezni, fantáziálni. Tegnap például azt mondta a magyar miniszterelnök Brüsszelben, hogy Magyarország igazi európai sikersztori. Akadnak számok, amelyek igazolhatják is mondandóját: csak Görögország csökkentette nagyobb mértékben államadósságát tavaly, s a büdzsé hiánya immár harmadik éve 3 százalék alatt van. Elhangzott, hogy a magyar költségvetés nagyon realisztikus, nem lesz szükség további lépésekre. S ilyenkor az ember zavarba jön. Mert vannak más számok is. Meg van itthoni közérzet. Meg van kapkodás, nehezen követhető gazdaságpolitikai lépésekkel, váratlan, az üzleti szektort lebénító terhekkel. Tavaly kilencszer írták át a költségvetést, de még ha a nagy kapkodásban rosszul számolt volna a szaksajtó, akkor is a „normálisnál” sokkal többször. Hirtelen jött ötletekkel tömögették a büdzsén támadt réseket. Az idén csak arra van esély, hogy ennyiszer nem kell. Sorra dőlnek el stabilan betervezett bevételek: például az e-útdíj, a pénztárgépek adóhivatali bekötése, hogy csak a két legnagyobb tételt említsük. A telefonadót az európai bíróság visszafizettetheti, jó esetben nem az idén. Ez lenne a sikersztori?! A követendő példa?!

Pedig nincs okunk csodálkozásra. Két napja még a gazdasági miniszter fantáziája szárnyalt a magasba. Nem először, s nem utoljára. Fontos nemzeti célként jelölte meg, hogy a magyar bruttó hazai termék, a GDP 2025-ig megkétszereződjön. Álmodik a nyomor – mondhatnánk, a tavalyi 1,5 százalékos csökkenés s az idei stagnálás közeli állapotból kiindulva, meg a látható perspektíva alapján. A beruházások soha nem látott mélypontra zuhantak, a hitelezés majdhogynem kiszáradt. Hogy lehet a GDP duplázásáról beszélni? Illetve beszélni lehet, de akkor kellene valami magyarázat is: miből jöhetne össze ez a brutális növekedés? Vagy csak nyilvánosan elmesélt álomról lenne szó?

Szakértők számításai szerint ehhez a teljesítményhez a következő 12 évben körülbelül évi 6 százalékos növekedésre lenne szükség. Reális ez?! Az elmúlt húsz év példája alapján nem. Most a gazdasági kilátások sokkal bizonytalanabbak, mint voltak bármikor. Sikerről álmodni jó. De milyen siker az ilyen siker?!