Bod Péter Ákos: Nem kell félnetek jó lesz

A PSZÁF és az MNB összevonását már korábban tervbe vette a kormány; akkor az Európai Központi Bank erőteljes közbelépésére állt le a folyamat. Az MNB tagja az európai központi bankok rendszerének, így a státuszát érintő minden jelentős változtatást egyeztetni kell az EKB-val. Az EKB ellenvéleménye nem az összevonás gondolatának szólt, hiszen van példa hasonló intézményi konfigurációra az európai gyakorlatban, hanem a kibontakozó rapid eljárásnak, amiből sokan a politikai vezetés által nem kedvelt akkori MNB-elnök mielőbbi eltávolításának szándékát olvasták ki. Az idők változtak, az elnök személye, sőt a teljes jegybanki felsővezetés kicserélődött. Akár vissza is kerülhetne az ügy a szakmai kérdések világába.

Milyen tartalmi érvek szólnak mellette, ellene? A PSZÁF alapvetően mikro-prudenciális munkát végez, a központi bank pedig – elsődleges rendeltetésén, a fizetőeszköz értékállóságán való őrködésén túl – a makroprudenciális felügyelésben, szabályozásban is részes; nem logikátlan egy szervezetbe integrálni mindkét feladatkört. A makroprudencia ügye világszerte a 2007 utáni pénzügyi válság következményeként került be a szakmai közbeszédbe. Nálunk a nemzetgazdasági szintű prudencia dolgát különösen fontossá teszi a lakosság, az önkormányzatok (és az állam) túlzott eladósodottságának ténye; erre hivatkozik is az MNB vitaanyaga. A PSZÁF valóban lehetett volna sokkal kritikusabb a bankokkal szemben, főleg a devizában nyújtott hitelek kapcsán. Az MNB akkori figyelemfelhívó megszólalásai is lehettek volna hangosabbak. Mégsem hinném, hogy más irányt vettek volna a pénzügyi folyamatok, ha akkor egy kézben van a vezetés, vagy egy intézményen belül található a ma önálló két szervezet.

A monetáris hatóságokról szólva nem ok nélkül használjuk a többes számot, hiszen a jegybank mellett a pénzügyekért felelős minisztérium is ide számít, s kezében erős eszközök állnak. Nemzetgazdasági szintű aránytalanságokat megelőzni vagy enyhíteni eleve csakis intézményközi koordinációval (sőt súlyos fejlemények esetén: nemzetközi együttműködéssel) lehetséges. Ebből adódóan akkor sem szignálható ki a makroprudenciális felügyelés minden teendője a jegybankra, ha annak hatáskörét jónak látja megnövelni a törvényhozás.

A szervezeti kérdés megítélésében eligazíthat a nemzetközi gyakorlat, valamint a helyi hagyomány. Ami az európai praxist illeti, többféle minta létezik – innen nem nyerhető mindent tromfoló érv. A magyar hagyományokból sem fakad egyértelmű üzenet; a jegybanki függetlenség visszaállítását (1991) követően kezdetben az MNB és az állami bankfelügyelet közösen ellenőrizte a bankokat, az egyéb pénzügyi tevékenységek pedig külön felügyeletek alá tartoztak, majd feladat-integrációk révén jött létre a mai szuperfelügyelet. A PSZÁF működésének hazai és külső megítélése jó, feldarabolása nehezen indokolható. Az MNB ma is beleszólhat a rendszerszintű kockázatokat okozó folyamatokba. Persze található érv a további hatáskör-bővítés mellett is.

Ha az MNB új vezetése nem mutatna ekkora hajlandóságot a banki hitelezési menedzselésére, a gazdasági növekedés intézményes támogatására, akkor kis szervezetelméleti kockázattal járna felügyeleti hatáskörének bővítése. A túl sok funkció begyűjtése (a jegybanki „overload”) viszont eleve veszélyes. Ahol a monetáris hatóságok múltbeli inflációs teljesítménye nem példás, ott a jegybanknak van bőven teendője elsődleges rendeltetésének: az árstabilitás szolgálatának ügyében.