Professzor: Pénzügyi válság után háború jön?

1914 leckéi nem csupán a nemzeti ellenségeskedésről szólnak. A világháború előzményei között jó példát találunk arra, hogy a pénzügyi globalizáció miként válhat a nemzetek közötti fegyverkezési verseny eszközévé, és miként teheti sérülékenyebbé a nemzetközi rendet.

1907-ben egy Egyesült Államokból kiinduló pénzügyi válság az egész világra hatást gyakorolt, bizonyítva a teljes nemzetközi rendszer sérülékenységét. A mostani válságra adott válasz sokban hasonlít az akkorihoz. Walter Bagehot 1873-as könyve, a „Lombard Street” a londoni Cityt mint „a gazdasági hatalom és a gazdasági sérülékenység legnagyszabásúbb kombinációját” írta le. A regényíró, munkáspárti parlamenti képviselő és későbbi Nobel-békedíjas Norman Angell a 20. század elején úgy vélte: a globális gazdaság növekvő komplexitása lehetetlenné teszi a háborút. De ugyanilyen plauzibilis volt az ellentétes következtetés is: a törékenység miatt a gazdaság feletti ellenőrzés ügyes változtatásával a katonai győzelem is meggyorsítható.

Az 1907-es válság utáni években az akkori szuperhatalom, Nagy-Britannia elgondolkodott, miként használhatná pénzügyi erejét stratégiai pozíciójának erősítésére. Erről szól Nicholas Lambert új, „Planning Armageddon” című könyve. Lambert bemutatja, hogy egy nagyszabású stratégiai játék keretében Nagy-Britannia miként kezdte el összeházasítani katonai – mindenekelőtt tengeri – dominanciáját és globális pénzügyi vezető szerepét.

1905 és 1908 között a Brit Admiralitás kidolgozta a Németország elleni pénzügyi és gazdasági hadviselés tervének fő vonalait. A gazdasági hadviselés, amennyiben maradéktalanul életbe lép, megroppantotta volna a német pénzügyi rendszert, és visszatartotta volna Németországot a politikai konfliktusoktól. A brit haditengerészetnél tehát megértették, miként használhatja ki a hatalom a pénzügyi sérülékenységet.

Az 1914 előtti Nagy-Britanniában már kialakult az a fajta „partnerség” az állami és a versenyszféra között, amilyen napjainkban az amerikai titkosszolgálatok és a technológiai óriáscégek – mint a Google, az Apple vagy a Verizon – között működik. A világkereskedelmi megállapodások legnagyobb részét londoni bankoknál kötötték meg, a szállítmányokat a Lloyds biztosította. A pénzügyi hálózatok olyan információkat szolgáltattak, amelyek alapján a brit kormány felfedezhette ellenfelei gyenge pontjait.
Nagy-Britannia riválisai számára az 1907-es pánik nyilvánvalóvá tette, hogy nekik is mozgósítaniuk kell pénzügyi hatalmukat. Az USA rájött, hogy a Bank of England mintájára saját jegybankra van szüksége, az amerikai bankárok pedig felismerték, hogy New Yorknak londoni mintára saját kereskedelmi rendszert kell bevezetnie.

Az amerikai piac fejlődésének központi alakja Paul Warburg volt, a híres hamburgi bankár, Max Warburg – II. Vilmos császár személyes tanácsadója – emigráns öccse. A fivérek amolyan „transzatlanti tandemként” irányították a német-amerikai intézményeket, hogy azok alternatívát tudjanak kínálni a brit ipari és pénzügyi monopóliummal szemben. Meggyőződésük volt, hogy Németország és az USA évről-évre erősebb lesz, miközben a brit hatalom folyamatosan erodálódik.

Az 1914 előtti pénzügyi világ dinamikájának bizonyos vonásai napjainkban újra megjelennek. A 2008-as válságot követően a pénzügyi intézmények egyszerre tűntek veszélyes tömegpusztító fegyvernek és a nemzeti hatalomgyakorlás potenciális eszközének.

Az Egyesült Államok jelenlegi kísérletei, amelyek a külföldi bankok támogatásának felülvizsgálatára irányulnak, az európai bankárok és néhány európai kormány szemében felerősítették az európai bankok működése és tulajdonosi szerkezete átalakításának szükségességét. Az USA lépését a pénzügyi protekcionizmus új formájának tekintik, és megtorlással fenyegetnek.

A geopolitika másutt is beavatkozik a bankok működésébe. Az orosz bankok Közép- és Kelet-Európában próbálnak eszközöket vásárolni. Az európai bankok az ázsiai kereskedelemben alárendelt szerepet játszanak, a kínai bankok viszont erősítik globális jelenlétüket. Sok ország van, amely a pénzügyi protekcionizmust már olyan eszköznek tartja, amelyet felhasználva növelheti politikai hatalmát.

Ezen logika szerint a következő lépés, amikor felmerül: miként lehet a pénzügyi hatalmat a diplomáciai konfliktusokban nemzeti előnnyé változtatni. A szankciók már teljesen megszokott (bár nem különösen hatékony) részei az olyan országokra gyakorolt nyomásnak, mint Irán vagy Észak-Korea. A pénzügyi nyomás azonban sokkal hatékonyabb lehet azokban az államokban, amelyek szorosabb szálakkal kapcsolódnak a globális gazdasághoz.

1907-ben, amikor egy korszakos, kis híján az egész világot romba döntő pénzügyi válság kitört, számos ország kezdett a pénzügyi szektorra mint a nemzet érdekében mozgósítható hatalmi eszközre tekinteni. Ez a fajta gondolkodás vezetett az 1914-ben kirobbant háborúhoz. Egy évszázaddal később, 2007–2008-ban a világ egy még nagyobb pénzügyi sokkot élt át, és felerősödtek a nemzeti szenvedélyek is. Nem kizárt, hogy a destruktív stratégiákra sem kell már sokat várni.

Copyright: Project Syndicate, 2013.
www.project-syndicate.org