Tőlünk nyugatra is rárepül a politika a népszerű sportolókra

Két baj van a magyar sport finanszírozásával: a forrás biztosításával és a forrás szétosztásával. Mivel Magyarországon a sporthoz (is) mindenki ért, és ha lehetősége van, akkor bele (is) szól, egyértelmű, hogy nem lehet mindenkinek a kedvére tenni. Sokan bekiabálnának a pálya széléről, hogy mire mennyit adjon az állam, és mi az, amelyikre egy árva petákot sem szabad költeni. Mégis a sport lehet az a terület, amelyet a legjobban kezelhet a kormány, főleg egy olyan kabinet, amelynek miniszterelnöke a közelmúltban még aktív labdarúgó volt, ma pedig még aktívabb szurkoló. Orbán Viktornak a vérében a sport szeretete, és ha éppen nem szabadságharcos hasonlattal él, előránt valamilyen kedélyes sportos szófordulatot. Például azt, hogy visszavettük az angoloktól a Fradit.

Egy erőszakos csatár nem törődik semmivel, átgázol az ellenfél védelmén, és a kapura zúdítja a labdát. Egy keménykezű politikus nem tűr ellentmondást. Ezért eztán előfordulhat, hogy a legnagyobb lakossági bank első embere, aki szintén nagy focirajongó, „nevére veszi” az első osztályú labdarúgó-bajnokságot. Vagy a sportimádó politikus a fejébe veszi, hogy a közszolgálati televíziónak missziója a magyar sport támogatása, és ha kell, kézilabda BL-meccs közvetítését szerzi meg ingyen a jogokkal rendelkező csatornától. Úgy, hogy ugyanaznap késő délután és esti főműsoridőben semmit mondó európai fociselejtezőkkel traktálja nézőit a királyi tévé.

Mint annyi mással, a sport kezelésével is azért van bökkenő, mert a miniszterelnök akarja megvalósíttatni mindazt, amit elképzel. Az első Orbán-kormányhoz képest a sportnak most nincs külön minisztériuma, hanem az emberi erőforrások tárcájához tagolták be – igaz, a szakmai munkát (remélhetőleg nem csak papíron) a Magyar Olimpiai Bizottsághoz rendelték. A kormányfő múlt kedden azt mondta: a sportot politikai alapon nem lehet szervezni, ezért a jövőben sem vizsgálják, hogy egy sportolónak vagy sportvezetőnek milyen a pártszimpátiája. Orbán mellett helyeselt Borkai Zsolt MOB-elnök, fideszes országgyűlési képviselő, győri polgármester. Nincs ezzel gond. Nem volt ez másként akkor sem, amikor Schmitt Pál hosszú évek után a MOB bársonyszékét az államfőire cserélte. Tőlünk nyugatra is rárepül a politika a népszerű sportolókra, csak ott nem szégyellik. Idehaza viszont nem lehet úgy bajnokságot nyerni, hogy az emberek ne kérdeznék meg azonnal, ki áll a csapat mögött, miért kapott annyi támogatást, míg a másiknak meleg vízre sem futja.

A sport szép eszme és kemény üzlet. Befektet a sportoló, a klub, a szponzor, az állam. Valaki csak profitál belőle. 2006 és 2010 között évi 16 milliárd forint áramlott a magyar sportba, ezt duplázná meg a kormány. 16 kiemelt sportág 2014 és 2020 között összesen 135 milliárdot kap, míg az öt (úgynevezett) látványsportág (benne a focival! – a Videoton, a kormányfő kedvenc klubja rögtön az első európai seljetező körben kizuhant a küzdelmekből) némileg változott szabályozás mellett továbbra is sok milliárdot remélhet a támogatott adókedvezményből befolyó pénzekből. Ezek látszólag tetemes összegek, de sportágakra lebontva nem biztos, hogy teljesülhet a nagy álom: sportolóink, edzőink itthon maradnak – vagy hazatérnek –, mert itthon is tisztességesen megélhetnek.

Ma még ott tartunk, hogy itthon nem éri meg nagy összeggel befektetni. Igazi magyar márka Puskás Öcsi óta nincs a világban. Egy igazán sikeres pályafutás akkor kezdődik, ha valaki külföldre tud szerződni. Akkor egyből véget ér a nagy szemérem, amíg az itthoni fizetés üzleti titok, addig a profik világában inkább dicsőség, összehasonlítási alap és mérce, hogy ki, mennyit keres. Az élsporthoz csak látszólag az iskolai testnevelésen keresztül vezet az út. De az már egy másik történet.