Az EU-bővítés folytatódik

Az európaiság mélyen a horvát tudatba ágyazódik. Mikor Nagy Theodosius császár 395-ben két részre osztotta a Római Birodalmat, a mai Horvátország (Szlovéniával együtt) a „Theodosius-vonal” nyugati oldalára került, ami meghatározta vallási-kulturális jellegét. Ezt tovább erősítette, hogy (ellentétben számos más, volt jugoszláv köztársasággal) lényegében soha nem volt török hódoltság alatt, tehát semmi nem zárta el Nyugat-Európától. A harmadik ilyen tényező az Osztrák–Magyar Monarchia, amelynek Horvátország része volt, és noha ez – joggal – nem volt mindig a horvátok ínyére, kulturálisan és gazdaságilag kétségkívül a Nyugathoz kapcsolta az országot.

Ezek a tények horvát részről érzelmileg erősen befolyásolták a csatlakozási folyamatot, főleg annak első szakaszát. Zágrábban ugyanis sokan meggyőződéssel hitték, hogy a kulturális-történelmi hovatartozás önmagában eldöntheti a csatlakozás fő kérdéseit. Már az első tárgyalási szakaszban fel kellett azonban ismerniük, hogy ez hamis illúzió: az Európai Bizottságot nem az érzelmek, hanem a száraz tények vezérlik, a történelem édeskeveset számít.

Az ország megítélésén emellett nagyon sokat rontott a délszláv háború. Nem csak azért, mert közel 12 ezer horvát életébe került, és (bár a becslések eltérnek egymástól) több száz millió dolláros nagyságrendű kárt okozott, hanem azért is, mert az említett „európaiság” került veszélybe: a nyugati közvélemény és a szakmai körök a Nyugat-Balkán részeként kezelték Horvátországot, ez kimondatlanul is némi elszakadást jelzett Nyugat-Európától. A háború késői fejleménye volt a Gotovina-ügy, amely miatt a 2004 decemberében kezdődött csatlakozási tárgyalások 2005 márciusától a horvátok által nemzeti hősnek tekintett tábornok az év októberi letartóztatásáig szüneteltek. További akadályt jelentett a – sajnos, hagyományosan – nem felhőtlen horvát–szlovén viszony: 2008 decemberétől Szlovénia blokkolta hét fejezet tárgyalását, míg a két kormányfő megállapodása révén ez az akadály el nem hárult. Vannak még lezáratlan ügyek a két ország kapcsolatában, de a megoldás remélhetőleg jó úton halad.

Nagyobb probléma volt azonban két, szubvencionált, állami tulajdonú iparág, a hajógyártás és az acélipar kérdése. A hajóipar szerkezetátalakítására Horvátország 2006-ban hitelt kapott az EU-tól, ennek fejében azonban rendszeresen jelentenie kell a privatizációs folyamat helyzetét. A gond az, hogy noha a gyárakat meghirdették, a válság miatt eddig nem igen akadt komoly vevő. A sisaki acélmű is kapott fejlesztési hozzájárulást EU-forrásból, de azzal, hogy ha nem használja ki, vissza kell fizetnie.

Volt tehát gond elég, de mindezt betetőzi a horvát gazdasági helyzet. Ez kétségessé teszi, hogy Zágráb le tudja hívni azokat az összegeket, amelyeket az EU-tagság hozzáférhetővé tesz számára. A gazdaság ugyanis ötödik éve recesszióban van: 2012-ben a GDP 2 százalékkal csökkent, s idén sem várható növekedés. Az ipari termelés 2013-ban várhatóan 5 százalékkal esik vissza, a közvetlen külföldi tőkeberuházások drámaian zuhannak: 2012-ben, a korábbi évek milliárdos nagyságrendjével szemben csak alig több, mint 624 millió eurót tettek ki.

Kedvezőtlenül érint a csatlakozás sok horvát exportőrt is, főleg a volt jugoszláv köztársaságokra koncentráló vállalatokat: egyedül Bosznia-Hercegovina részesedése a horvát kivitelből 13 százalék (nyilván az ott élő több mint 400 ezer horvát miatt). Az eddigi vámmentesség helyett most a horvátoknak osztozniuk kell az EU egészére vonatkozó kvótán.

Mindennek ellenére az EU-tagságnak még most is jóval több az előnye, mint a hátránya. A legnagyobb kereskedelmi partnerek, Németország, Ausztria, Olaszország, és nem utolsó sorban Magyarország cégei a horvát EU-tagság révén nagyobb biztonsággal invesztálhatnak Horvátországban. Az uniós tagság a külföldi beruházások révén azt is eredményezheti, hogy a horvát gazdaság szerkezete változatosabbá válik, az évente csak négy-öt hónap munkát adó idegenforgalom mellé más iparágak is felzárkózhatnak. A folyamatot segíti, hogy a horvát munkaerő képzett, az infrastruktúra pedig (a háborús károk helyreállítását, majd az autópálya-építést követően pedig különösképpen) fejlett. Horvátország kikötői, főleg Rijeka, kiváló szárazföldi összeköttetéssel rendelkeznek. Ez további lehetőség a fejlesztésre. A horvátok komolyan foglalkoznak LNG- (folyékony földgáz-) tároló építésével Krk szigetén (ahonnan egyébként az Adria kőolaj-vezeték is indul), ami lehetővé tenné az energetikai együttműködést. Öt év átmeneti időszakot követően (bár még a hetedik év után is bevezethető „safeguard”, azaz átmeneti korlátozás) a horvátok szabadon vállalhatnak munkát az EU-ban. Horvátország külön pénzügyi csomagot kapott az uniótól: a Strukturális Alapból közel 300, a Kohéziós Alapból mintegy 150, a Halászati Alapból csaknem 9 millió eurót. Ezen felül a schengeni övezethez való csatlakozáshoz 2013-ban 40, 2014-ben 80 millió euróval járul hozzá Brüsszel.