Devizahitelek újratöltve

A hivatalos adatok szerint már a 400 milliárd forintot is meghaladja a lakosság összes folyószámlahitele, és az állomány a válság óta gyakorlatilag folyamatosan emelkedő tendenciát mutat. Bár ez az összeg csupán 20-25 százaléka a lakáscélú devizahitelekének, de átlagos kamata annak többszöröse, eléri vagy meg is haladhatja a 30 százalékot! Így az a kamatteher, amelyet a folyószámlahitelek kapcsán az érintettek kifizetnek, bőven összemérhető a devizahitelek összes kamatterhével. A havi fizetés kétszeresét elérő hitelkeretet feltételezve – aminél magasabb is létezik – az igénybe vevők számára egyedül a kamat havi jövedelmük 4–5 százalékát viszi el. Ez körülbelül annyi lehet, mint egy alacsony keresettel rendelkező háztartás alapvető szükségletek után maradó szabadon felhasználható jövedelme, aki tehát ebbe a csapdába egyszer bekerül, igen nehezen kecmereg ki belőle, nemigen van esélye, hogy a tőkét valaha is visszafizesse.

Az érintettek száma megdöbbentően magas, 2–300 ezer forintos átlagos hitelt feltételezve 1–2 millió fő lehet, azaz egy nagyságrenddel több, mint a devizahitelek esetében. Az, aki alacsony keresetéből hónapról hónapra él, és kényszerből vagy meggondolatlanságból havi keresetének többszöröséig eladósodott, hosszú időre elveszíti jövedelme 4–5 százalékát, ha egyáltalán valaha vissza tudja fizetni. Az ilyen adós méltánytalanul magas kamatot fizet, mert közülük a megbízhatóbbak fizetik meg a sok bebukó miatt kétségtelenül magas kockázatot. Nem tud bankot váltani, mert ahhoz vissza kellene fizetnie folyószámlahitelét, így többet fizet a számlavezetésért, kártyahasználatért is. Beszorítottságában nyitottá válik a szélsőségre, a demagógiára, és csak idő és alkalom kérdése, hogy letáborozzon az éppen aktuális miniszterelnök lakása előtt, megoldást követelve. Az is lehet, hogy „tábort sem kell bontania”, hiszen a megszorult (banki kifejezéssel „minősített”) devizahitelesek közt vélhetően sokan vettek már igénybe folyószámlahitelt is.

Kétségtelen, hogy a devizahitelek ügyében valamennyi szereplő felelőssége felmerül. Annál inkább kívánatos volna, hogy a teljes rendszer – beleértve ebbe a bankokat, az államot, a jegybankot, a hatóságokat és nyilvánvalóan a hitelfelvevőket is – törekedjen arra, hogy ne keletkezzék újabb „devizahiteles” ügy. Nos, a folyószámlahitelek esetében ennek éppen az ellenkezője történt, illetve történik.

Egy piacgazdaságban az adósnak fizetnie kell. A nálunk egyébként is alacsony pénzügyi kultúra fejlődését egyáltalán nem segíti, ami a devizahitelek tekintetében történik: a hitelfelvevők az államtól várják (el), illetve követelik, hogy minél nagyobb rész elengedésével oldja meg a helyzetüket, amelynek kialakulásában nyilvánvalóan maguk is részesek, az állam pedig megpróbálja továbbtolni a terheket a bankokra, rájuk hárítva a teljes morális és anyagi felelősséget, mintha bizony az állam a helyzet kialakulásánál ott sem lett volna, vagy mintha a jelenlegi kormány nem tekintené magát az akkori kabinet jogutódjának. Ez működhet, amíg a bankok tőkéje és tulajdonosaik türelme kitart, máskülönben viszont mindenképpen az összes adófizető terhe lesz bármifajta adósmentés.

Morális kérdés számomra, meg szabad-e engedni egy pénzügyi rendszerben, hogy 4 százalék alatti alapkamat mellett alacsony jövedelműek tömege életvitelszerűen éljen együtt 30 százalékos kamatozású hitelekkel. Én azt gondolom, miután nagy foglalkoztatóként szembesültem a helyzettel, hogy ezt nem volna szabad megengedni. A megoldást az illetékeseknek kellene megkeresniük, ami korántsem lehetetlen, de nyilvánvalóan nem az, hogy a már így is kivéreztetett bankok számára holnaptól fele ekkora folyószámlahitel-kamatot (THM-et) írjon elő egy 2/3-ados törvény. Kellő időt és fokozatosságot kell biztosítani, hogy az érintettek az új helyzethez, bármi legyen is az, alkalmazkodni tudjanak. Működőképes lehetne, ha például 3 év alatt fokozatosan a havi nettó fizetés 150, 100, majd akár 50 százalékára korlátoznák az egyénenként adható folyószámlahitel maximumát. Az így lecsökkent kockázatok mellett nyilvánvalóan nem volna indokolható 25 százalékos kamatfelár. A hitel tartósan, éven túl fennálló részére a jó adósoknak indokolt volna alacsonyabb kamatszintet előírni, vagy más módon korlátozni, hogy életvitelszerűen, hosszú évekig éljenek együtt a néhány hetes- hónapos kifutásúra méretezett hiteltermékekkel. Ehhez az információ-technológia még az adatvédelmi szempontok érvényesülése mellett is adhat megfelelő támogatást, hasonló hitelnyilvántartó rendszerekkel nálunk sokkal fejlettebb demokráciával rendelkező országok is együtt tudnak élni. Az adósok pénzügyi előéletére vonatkozó adatok lehetővé tennék a bankoknak az adósok reálisabb kockázati megítélését, ily módon a megbízhatóbbak sokkal alacsonyabb kamat mellett jutnának hitelhez. A magas kockázatú adósok esetén a hitel folyósítója leginkább saját felelősségére kellene, hogy hitelezzen, az ő esetükben – mivel tudják, mibe vágtak bele – a behajtás radikális eszközeit korlátozni, nehezíteni kellene.

Az természetesen nem kétséges, hogy mindez nem csak a kereskedelmi bankokat kellene, hogy érintse, legalább ilyen szigorúan szabályozni kellene a kizárólag kiegészítő hitelekre szakosodott egyéb pénzügyi szolgáltatók hasonlóan, sőt efelett árazott termékeit is.