Ez már valódi kilábalás?

Nem ez az első alkalom, hogy az eurózóna kifelé indult a válságból. 2010-től 2011 tavaszáig az USA és Kína által hajtva, Németország hathatós támogatásával a közös blokk gazdasága erőre kapott. Az üzleti vezetők a felmérések szerint optimisták voltak, a Lehman Brothers összeomlását követő időszak már csak távoli emlék, rossz álom volt. A helyzet olyannyira jónak tűnt, hogy az EKB – 2011 áprilisában és júliusában – kétszer is megemelte az irányadó kamatot.

A folytatás jól ismert. A kilábaláson az első rést 2011 nyarán ütötték, amikor az európai vezetők a görög államadósság átstrukturálása mellett döntöttek. Ezután Olaszországnak és Spanyolországnak is nehézségei támadtak a piaci finanszírozással, a spreadek nőttek, a bizalom csökkent. A washingtoni kongresszus eközben ostoba módon blokkolta a szövetségi adósságszint emelését, az ország az államcsőd szélére sodródott, aminek ára a „tripla A” besorolás elvesztése és néhány tized százalékpontnyi GDP-csökkenés volt. Ami pedig az EKB-t illeti, a kamatokat, amelyeket megemelt, néhány hónapon belül újra csökkentette.

A kamatvágás nem érte el a célját. Az eurózóna recesszióba süllyedt, a gazdaság 2012-ben és 2013 elején is zsugorodott. A déli országokban a hitelezés és a kereslet is visszaesett, a feldolgozóipari termelés évtizedek óta nem látott mélységbe süllyedt. A periféria államaiból érkező fenyegetés nyomán aztán – 2011 végétől kezdve – igazi válaszok is születtek a válságra. Az EKB hosszú távú hiteleket nyújtott, aláírták a feljavított fiskális paktumot, elindították a bankuniót, az államok finanszírozását segítő kötvényvásárlásokat jelentettek be, és elfogadták az Európai Stabilitási Mechanizmust. Mindezek eredményeképpen az eurózóna a sokkhatásokkal szemben ellenállóbbá vált. A 2013-as lassú fordulatot a ciprusi csőd és az olasz politikai válság sem tudta lelassítani.

Az, hogy a gazdaság egészségesebb, nem csupán az európai kormányzás javulásának köszönhető. A periféria-országok komoly erőfeszítéseket tettek, hogy visszaszerezzék versenyképességüket és kiegyensúlyozzák mérlegeiket – mindez ez már kezdi éreztetni a hatását.

Az ír gazdaság 2013 tavasza óta lendületben van, 2014-ben az Európai Bizottság szerint 2,2 százalékkal nőhet a GDP. Az ország várhatóan visszatér a piaci finanszírozáshoz. Spanyolországban és Portugáliában az export-trendek már olyan dinamikát mutatnak, mint Németországban. A cégek nyereségessége mindkét országban nagyot javult, az áruk és a szolgáltatások külkereskedelmi mérlege egyaránt többletet mutat. Vannak arra utaló jelek, hogy az adósok és a hitelezők között már nincs éles határvonal az eurózónán belül. Az Eurosystem Target 2 számlákon nyilván tartott összeg tovább csökkent. Az elmúlt 12 hónapban azoknak az értékpapíroknak az összértéke, amelyet a Bundesbank más eurózóna-beli jegybankoknál tartott, több mint 155 milliárd euróval csökkent.

Az eurózónában, amely szervezettebb, mint két éve volt, perifériája pedig kevésbé törékeny, nőtt annak esélye, hogy folytatódjon a válságból való kilábalás. Ez akár egy különös globális kilábalás kezdete is lehet, amelyben Németország, Kína, de még Japán is többet fogyaszt, az USA-ban nő a megtakarítások és a beruházások volumene, Dél-Európa pedig többet exportál. A kockázatok mindazonáltal a régiek. A legnagyobb veszélyt az jelentheti, ha az eurózóna vezetői – mivel már nem éreznek akkora veszélyt – nem veszik komolyan a konszolidáció szükségességét. Bár a válság az eurózóna déli országaiban enyhült, nehéz elképzelni, hogy a közös pénzt használó blokk egy nagyobb dózis föderalizmus nélkül talpra állhat. A projektek, amelyeket elhalasztottak vagy egyszerűen lesöpörtek az asztalról – köztük a bankunió, az európai adósmentő alapok és az eurókötvények – a német választások lezárultával bizonyára újra napirendre kerülnek.