Sok település akkor került volna bajba, ha racionálisan viszi az ügyeket

A kormány 10 milliárd forintnyi pénzen gondolkodik, miközben 690,3 milliárdot átvállalt 2012-ben és 2013-ban az önkormányzati adósságkonszolidáció jegyében. Előbbi összeg azokat az önkormányzatokat illetné, amelyek nem adósodtak el. Utóbbiak gazdái 1997 településen sóhajthattak fel, hogy különböző mértékben, akár 70 vagy 100 százalék erejéig letudták a felhalmozott adósságot. A két szám nyilván nincs arányban egymással, ezért is érdekes, hogy nem sikerült egyezségre jutni az elvekről: milyen alapon, kit, hogyan „jutalmazzon” az állam, ha már egyszer úgy hozta az élet, hogy normálisan gazdálkodtak.

Ne legyek igazságtalan, sok tucat település vezetése akkor is bajba került volna, ha racionálisan viszi a helyi ügyeket, már csak azért, mert az utóbbi években ide-oda kerülgettek az önkormányzati feladatok, és azok finanszírozása helyi vagy központi pénzekből a tervekhez képest jelentősen változott – például azért, mert nem folytak be megfelelő összegű adók. Ezek alapesetek, és nem érintik azt, hogy az adott helyen milyen fejlesztésekre, hogyan és főleg mekkora hiteleket vettek fel, és hogy ezekre a beruházásokra valóban szükség volt-e, vagy olyan álmokat kergettek, amelyekből azóta már bekövetkezett a csupasz fenekű ébredés.

Az eladósodás önkormányzati (és központi) felelőssége mellett a konszolidációs csatározásban előkerültek a bankok is, a devizahiteles szindróma alapján. Lehetett szidni őket, hogy kizárólag profitmegfontolásból, már-már uzsorás módon akarták megkopasztani önkormányzati ügyfeleiket. (Az uzsorás szótól ne tartsunk, a bíróság is kimondta a Csányi Sándor–Lázár János ügyben, hogy az ország vezető pénzintézetének első embere közszereplő, ezért nyugodtan nevezheti őt a miniszterelnökség sok feladattal felruházott államtitkára akár az első számú uzsorásnak.) Némi villongás után a bankok ideiglenesen lekerültek a céltábláról, hogy később néhány napra visszakerüljenek. Felmerült az ötlet, hogy a bankokkal egy összegben fizettessenek 7 százalék különadót az állam által átvállalt önkormányzati adósság fejében. Amikor aztán szelektív államcsődöt emlegettek a szakértők (persze nem a kormány szakértői), a terv füstbe szállt.

Mindettől függetlenül a konszolidációt még akkor is kidobolhatja a kormány sikertörténetként, ha kommunikációjában elfelejti, hogy nem állam bácsi jótékonykodik, hanem az adófizetők pénzét költi – most éppen erre a célra. Az sem kapott nagy teret, hogy júliusban 81,3 milliárd forintot a magánynyugdíj pénztárak egykori vagyonából fordítottak előtörlesztésre. Nyilván a miniszterelnökségen és a nemzetgazdasági minisztériumban is jól tudják, most az a legfontosabb, hogy a további, néha esztelen költekezést ha kell, bürokratikus módon is megakadályozzák, a rendszerbe fékeket építsenek: ne legyen lehetőség arra, hogy helyi szinten bizonyos összeg felett bármire, fedezet és valós üzleti terv nélkül újabb kölcsönöket vegyenek fel.

Mindez láthatóan idegesíti azokat, akik nem adósodtak el. Most nem is arra a 850, száznál kevesebb lakosú településre gondolok, amelynek erre – hitelképtelen lévén – „esélye” sem volt. Hanem azokra, amelyek nem is szorultak kölcsön felvételére. Igencsak figyelemreméltó adat, hogy az ötezer és ötvenezer lakosú városok között csupán 27 ilyet találunk. Vezetőik között van, aki lúzernek nevezi magát – és mindazokat, akik nem verték adósságba településüket. Ez igazságtalan általánosítás azokkal szemben, akik önhibájukon kívül kerültek kilátástalan helyzetbe. Ezért is helyes, ha a kormány – mondjuk 10 milliárd forintos – gesztuslépést tesz. Például úgy, hogy ezeken a helyeken a jövőbeli fejlesztéseket részben vagy egészben átvállalja, és az unió által támogatott beruházások önrészét kifizeti. Ez kell ahhoz, hogy szűnjön a szemlélet: dögöljön meg a szomszéd tehene is.