Kinek a stratégiája?

A stratégiai partneri szerződések megkötését nagy csinnadratta övezi. Ünnepélyes külsőségek, aláírások, kézfogások, fényképek, nyilatkozatok. A kormányt legalább államtitkár képviseli, de sokszor miniszter, sőt, volt már, hogy a miniszterelnök írta alá e megállapodást. Tehát a kormány megadja a módját, hogy jelezze, ő bizony megbecsüli azokat a vállalatokat, melyek termelnek, sok embert foglalkoztatnak. Az eddig megkötött megállapodások túlnyomó többsége multi cégekhez kapcsolódik.

De ez csak egy érdekesség. Szóval: minden szépen alakulhat, Egészen addig, míg a piac közbe nem szól. S akkor hirtelen zavar támad a sorokban, s újra felmerül az alapkérdés: tulajdonképpen mire jók ezek a megállapodások? Nagyjából túl vagyunk a válságon, tehát nagy kockázatot nem vállal egyik vállalat sem, ha szerződésben is ígéretet tesz arra, hogy bővíti, vagy legalább tartja a létszámot. Ha alaposabban megnézi az ember ezeket az együttműködési megállapodásokat, kiderül, inkább csak ígéretek, törekvések vannak benne, melyek azt jelzik, az érintett vállalat felelős munkaadóként viselkedik, igyekszik bővíteni a foglalkoztatottak körét. És fejleszt, növeli a termelést, az innovációra is figyel. Normális körülmények között minden normális vállalat erre törekszik. Igény szerint ezt írásba is adja, Ha ennyi kell egy kormány jóindulatának megszerzéséhez, akkor legyen. Ha nem rendelnek konkrét számokat a vállaláshoz, akkor nincs baj. Arról nem beszélve, hogy esetleg csurran-cseppen is valami, azaz a kormány is ad cserébe valamit. Hogy mit? Az talán külön alku tárgya.

Tehát ezek a megállapodások inkább csak a nagyközönségnek és a magyar kormány tevékenységét árgus szemekkel figyelő külföldnek szólnak. No, lám, ez a kormány lenne külföldiellenes, miközben a megkötött, kivételezett helyzetet sejtető megállapodások jó részében külföldi tulajdonú cég a partner? Kell ennél csattanósabb cáfolat?

Jogi-üzleti szempontból nézve nincs semmi baj a Jabil mostani lépésével. Pár hónapja még létszámot bővített, egy beruházás eredményeként, most viszont csökkent a megrendelés, hát nincs annyi emberre szükség. Nem azt írta alá, hogy fix létszámot tart akkor is, ha rosszul alakul a piac. Tehát nincs miért ujjal mutogatni rá.

Mégsem meglepő a vitákban megnyilvánuló felháborodás. Laikusként azt gondolhatja az ember, hogy a külön megállapodások különleges jogokat és különleges kötelezettséget is tartalmaznak. Vagyis ezek a cégek kapnak is, adnak is valamit. Úgy tűnhet fel, hogy a Jabil nem tartotta be a megállapodást. A látszat azonban csal. Nem véletlenül nyilatkozott gyorsan Szijjártó Péter államtitkár – a kormány részéről ő volt az aláíró fél –, hogy a Jabil nem szegett meg semmit, nem kell minden áron tartani a létszámot, erről nem szól a szerződés. Jó, de akkor mire kellenek a stratégiai megállapodások? Nehéz érdemi-tartalmi választ adni erre. Talán ahhoz, hogy példákkal is illusztrálják, milyen jó az együttműködés az üzleti szektor és a hatalom között. Ám elég egy gikszer, és máris magyarázkodni kell. Kellemetlen. Mindenkinek. Az érintett cégnek is, a kormánynak is. Ezért nem is tűnik hatékony megoldásnak kiemelni néhány tucat vállalatot a sok száz hasonlóból. Üzleti megfontolásból minden cégnek lehetnek kellemetlen lépései. Ha kirakatban van, kifelé is magyarázkodnia kell, miközben éppen elég cégen belül megértetni, mit miért tesz. Kormánynak meg azért rossz, mert bumerángként üthet vissza, hogy a kiválasztott sem viselkedik másként, mint a többi vállalat.

Nem viselkedhet másként. Az üzlet az üzlet. Ezért a „kiválasztásos” módszer helyett hatékonyabb lenne a jól bevált út: a kormány a vállalatok szakmai szervezeteivel működik együtt. Velük köt stratégiai megállapodást. Velük működik együtt. Ahogy ez korábban is volt.