Minden olyan program visszatetszést szül, amelyik a többség ellenszenvét kiváltva egyfajta kisebbséget juttat előnyhöz. Ilyen most a nyelvvizsga ügye. A kormány a foglalkoztatási alapból összesen 3 milliárd forintot szán arra, hogy azok az egykori főiskolások és egyetemisták, akik már államvizsgáztak, de nyelvvizsgára nem futotta az erejükből, hogy végre diplomához jussanak.
Mi késztette a kormányt a lépésre? Évek óta mást sem hallani, minthogy katasztrofális méretű a fiatalok között a munkanélküliségi ráta, az Európai Unióban éppúgy, mint Magyarországon. Itthon a 25 év alattiak 25-27 százaléka nem tud elhelyezkedni, ugyanebben a korcsoportban a diplomások 6 százaléka regisztrált munkanélküli. A kormány ebből azt a következtetést vonta le, hogy diplomával a zsebben könnyebb elhelyezkedni, ehhez amúgy nem kellett túl sokat gondolkodni. A gond az, hogy számítások szerint ma Magyarországon legalább olyan 50 ezer 35 év alatti van, aki a nyelvvizsga hiányában diploma nélkül áll, bár mint a statisztikából látjuk, jó részük diploma nélkül is dolgozik, ám nyilván nem olyan munkakörben, amire a végzettsége feljogosítaná.
A megoldás? Kétkörös pályáztatás. Az első körben a nyelviskolák jelentkeznek, a másodikban a nyelvvizsgázni akarók. Utóbbiak meglehetősen szigorú feltételek mellett pályázhatnak, akár azzal kalkulálva, hogy ha nem sikerül a vizsga, nemhogy diploma nem lesz, hanem fizetni kell a pótlólagos tanulásért. Nekik így ugrik az ingyenesség, de a 10 ezer főre tervezett keretben a többség nem azért kezd a 240 órás tanfolyamba, hogy annak végén pórul járjon. Így majdnem tízezren ingyen nyelvvizsgázhatnak. Ez nemcsak nekik jó, hanem azoknak az iskoláknak is, amelyek a tanfolyamokat szervezik. Azok pedig, akik már az egyetemen vették az akadályt, a nagy magyar szolidaritás jegyében tapsolhatnak a most révbe érőknek. Lesznek persze olyanok, akiket fűt a szociális igazságtalanság érzése, mondván: miért kell mankót adni annak, aki anélkül is képes lett volna járni. És igazuk van.
Ennél is nagyobb kérdés, hogy miért nem lehetett évtizedek alatt gatyába rázni a nyelvtanítást, hiszen ugyancsak európai statisztikák azt mutatják: a magyar még véletlenül sem két-, adná ég: három nyelvű nép. Mi a baj? A nyelvtanításban vagy a nyelvtanulásban teljesít gyengébben a magyar? Sokan testközelből élték meg, hogy a háború után a tanár két orosz leckével járt előrébb a tanítványánál. Aztán a kilencvenes években, amikor egy csapásra nem volt szükség annyi orosztanárra, szerencsére már nem gyorstalpalón, hanem főiskolán, egyetemen jártak a pedagógusok német, angol, francia órákra. Nyelvtanárból nincs vészes hiány. Jó esetben még a kiscsoportos tanulást is lehet biztosítani, igaz, legfeljebb a gimnáziumtól.
A nyelvtudatlanság problémája felveti, hogy sokadszor is át kellene gondolni az oktatást. Mikortól, hány órában, milyen nyelvet kéne tanítani? Kell-e valamilyen nyelvet preferálni (angolt, németet, a keleti nyitás miatt: az oroszt, netán a mandarint), ha igen, van-e hozzá elég tanár, eszköz, szándék. Ha ezeket a kérdéseket tisztázza a közoktatás, a második lépcsőben lehet tűnődni és tervezni a köznevelésben és kultúrában, megbolygatva olyan alaptételeket, mint a filmek szinkronizálását, az idegen nyelvekhez szoktatást óvodás kortól. Mivel ez több nemzedéket érintő gond, amíg nem kezd valamelyik kormány a nyelvreformba, addig a következő évtizedek lehetőségei vesznek el.
Remélem, a nyelvoktatásban senki nem épít az „öngondoskodásra”, mint ahogy az élet annyi más területén látjuk a példát. Vagyis: az iskola tanít, amennyit tud, aztán mindenki járjon külön tanfolyamokra, a gazdagabbak pedig külföldön tökéletesítsék tudásukat. Mert akkor megint odajutunk, ahol most tartunk. Van ötvenezer ember, akinek eddig nem volt fontos a nyelvtudás, most mégis segítséget kapnak.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.