Beragadt diplomák - sokadszor is át kellene gondolni a nyelvoktatást

Minden olyan program visszatetszést szül, amelyik a többség ellenszenvét kiváltva egyfajta kisebbséget juttat előnyhöz. Ilyen most a nyelvvizsga ügye. A kormány a foglalkoztatási alapból összesen 3 milliárd forintot szán arra, hogy azok az egykori főiskolások és egyetemisták, akik már államvizsgáztak, de nyelvvizsgára nem futotta az erejükből, hogy végre diplomához jussanak.

Mi késztette a kormányt a lépésre? Évek óta mást sem hallani, minthogy katasztrofális méretű a fiatalok között a munkanélküliségi ráta, az Európai Unióban éppúgy, mint Magyarországon. Itthon a 25 év alattiak 25-27 százaléka nem tud elhelyezkedni, ugyanebben a korcsoportban a diplomások 6 százaléka regisztrált munkanélküli. A kormány ebből azt a következtetést vonta le, hogy diplomával a zsebben könnyebb elhelyezkedni, ehhez amúgy nem kellett túl sokat gondolkodni. A gond az, hogy számítások szerint ma Magyarországon legalább olyan 50 ezer 35 év alatti van, aki a nyelvvizsga hiányában diploma nélkül áll, bár mint a statisztikából látjuk, jó részük diploma nélkül is dolgozik, ám nyilván nem olyan munkakörben, amire a végzettsége feljogosítaná.

A megoldás? Kétkörös pályáztatás. Az első körben a nyelviskolák jelentkeznek, a másodikban a nyelvvizsgázni akarók. Utóbbiak meglehetősen szigorú feltételek mellett pályázhatnak, akár azzal kalkulálva, hogy ha nem sikerül a vizsga, nemhogy diploma nem lesz, hanem fizetni kell a pótlólagos tanulásért. Nekik így ugrik az ingyenesség, de a 10 ezer főre tervezett keretben a többség nem azért kezd a 240 órás tanfolyamba, hogy annak végén pórul járjon. Így majdnem tízezren ingyen nyelvvizsgázhatnak. Ez nemcsak nekik jó, hanem azoknak az iskoláknak is, amelyek a tanfolyamokat szervezik. Azok pedig, akik már az egyetemen vették az akadályt, a nagy magyar szolidaritás jegyében tapsolhatnak a most révbe érőknek. Lesznek persze olyanok, akiket fűt a szociális igazságtalanság érzése, mondván: miért kell mankót adni annak, aki anélkül is képes lett volna járni. És igazuk van.

Ennél is nagyobb kérdés, hogy miért nem lehetett évtizedek alatt gatyába rázni a nyelvtanítást, hiszen ugyancsak európai statisztikák azt mutatják: a magyar még véletlenül sem két-, adná ég: három nyelvű nép. Mi a baj? A nyelvtanításban vagy a nyelvtanulásban teljesít gyengébben a magyar? Sokan testközelből élték meg, hogy a háború után a tanár két orosz leckével járt előrébb a tanítványánál. Aztán a kilencvenes években, amikor egy csapásra nem volt szükség annyi orosztanárra, szerencsére már nem gyorstalpalón, hanem főiskolán, egyetemen jártak a pedagógusok német, angol, francia órákra. Nyelvtanárból nincs vészes hiány. Jó esetben még a kiscsoportos tanulást is lehet biztosítani, igaz, legfeljebb a gimnáziumtól.

A nyelvtudatlanság problémája felveti, hogy sokadszor is át kellene gondolni az oktatást. Mikortól, hány órában, milyen nyelvet kéne tanítani? Kell-e valamilyen nyelvet preferálni (angolt, németet, a keleti nyitás miatt: az oroszt, netán a mandarint), ha igen, van-e hozzá elég tanár, eszköz, szándék. Ha ezeket a kérdéseket tisztázza a közoktatás, a második lépcsőben lehet tűnődni és tervezni a köznevelésben és kultúrában, megbolygatva olyan alaptételeket, mint a filmek szinkronizálását, az idegen nyelvekhez szoktatást óvodás kortól. Mivel ez több nemzedéket érintő gond, amíg nem kezd valamelyik kormány a nyelvreformba, addig a következő évtizedek lehetőségei vesznek el.

Remélem, a nyelvoktatásban senki nem épít az „öngondoskodásra”, mint ahogy az élet annyi más területén látjuk a példát. Vagyis: az iskola tanít, amennyit tud, aztán mindenki járjon külön tanfolyamokra, a gazdagabbak pedig külföldön tökéletesítsék tudásukat. Mert akkor megint odajutunk, ahol most tartunk. Van ötvenezer ember, akinek eddig nem volt fontos a nyelvtudás, most mégis segítséget kapnak.