Jó a rosszban

Pár évtizede még a jugoszláv, meg a török vendégmunkások „mesés összegű” hazautalt pénzeiről lehetett hallani, hogy az milyen jót tett a gazdaságnak. Most valami hasonló jelenségnek lehetünk mi is tanúi.

Egyik szemünk sír, a másik meg nevet. A külföldi munkával családok alakulnak át, másfajta életmodell jön létre. Erre nehéz felkészülni. Nem lehet tudni, meddig tart ez az állapot. Egy évig, vagy ötig? Vagy végérvényessé válik a távollét? Ez nemcsak a családok szempontjából érdekes. A társadalom képe, élete, dinamikája is megváltozik, ha például sok fiatal távozik. Ez akkor lesz vészes, amikor túl sok lesz itthon a nyugdíjas. Hogy mennyi a túl sok? Talán már ma is az a keresőkhöz képest, és ez az arány romlik.

A külföldön dolgozók természetesen kint fizetik az adót, a tb- és a nyugdíjjárulékot. Lassan már számolni kellene, mit jelent a jövő nyugdíjasainál – vagy már a maiaknál is? –, ha több mint 400 ezer ember nem itthon, hanem az új munkaadó országában fizeti járulékait. A Világbank statisztikája 462 ezerre teszi a külföldön dolgozó magyarok számát. Ez nagyjából stimmelhet. Ennyien nem fizetnek itthon nyugdíjjárulékot, társadalombiztosítást? Jó, de akkor szolgáltatást sem kapnak, mondhatnánk, ami igaz, csakhogy a rendszert működtetni kell. A mai befizetésekből fizetik ki a ma nyugdíjasainak a pénzét. Érdekes, hogy még senki nem kongatta meg a vészharangot, hogy vigyázat, nagy a baj, nem lesz fedezet a nyugdíjakra.

De talán arra is van magyarázat, hogy miért nem. Mint a Világbank statisztikájából kiderült, a külföldön dolgozók tavaly októberig 2,4 milliárd dollárnyi összeget utaltak haza – körülbelül 530 milliárd forintot –, ami a külföldi tőkebeáramlás után a második legnagyobb, külföldről érkező összeg.

Ez itt megjelenhet vásárlásokban, megtakarításban, befektetésekben. Vagyis a külföldre kényszerülők jót tesznek az itthoni gazdaságnak. Ráadásul a munkaügyi statisztikát is javítják, mivel nincsenek munkanélküliként nyilvántartva. Jó a fogadó országoknak is, mert a vendégmunkások adót fizetnek, és általában valamennyivel kevesebb bért kapnak, mintha helyiek végeznék el azt a munkát, azt is zömmel ott költik el. Vagyis mindenki jól jár. Tényleg?

Akkor miért fájlaljuk mégis, és miért éljük meg már-már nemzeti tragédiaként, hogy „kitántorgott” Nyugatra közel ötszázezer honfitársunk? Talán azért, mert kényszerből tették. Vagy azért, mert itthon nem volt munka, vagy nem volt megfelelően megfizetett munka, vagy azért, mert nem érzik itthon jól magukat, még idegennek is jobb lenni egy kellemes külföldi országban, mint magyarnak egy feszült légkörű, ellenségeskedő Magyarországon – hangzik a magyarázat. E túlzó megfogalmazásnak van némi valóságtartalma. Rosszhangulatú országból könnyebb elmenni. Akár örökre is. Különösen a fiatalok esetében veszélyes ez az érzés. Már az is kockázatos, ha valaki csak „jókedvéből” távozik külföldre, hogy tapasztalatot szerezzen, vagy ott tanuljon, de feltett szándéka, hogy utána hazajön. Meggondolhatja magát. A jólét legyőzheti a honvágyat is. Jó darabig. Ám ha valaki rosszkedvéből hagyja el az országot, az inkább veszélyeztetett.

Esetleg nem is jön vissza. Vagy majd csak nyugdíjasnak, vagy amikor már kint megteremtett egy olyan egzisztenciát, amiből itthon is jobban lehet élni.

Tehát számolni kellene: mi a jobb? Élvezni a hazautalt milliárdok hasznát, a külföldön dolgozóknak hálát adni, hogy javítják a foglalkoztatottak statisztikáját, vagy inkább itthon tartani a fiatalokat, hazavonzani a külföldön tapasztalatot szerzett honfitársakat, hogy itt hasznosuljon a tudás, a tapasztalat. És hogy itthon adózzanak, itthon költsék el a megszerzett jövedelmet. Ha ez a jobb, akkor ezért tenni is kellene. Kormányoknak, politikusoknak leginkább.