A növekedés valódi kihívásai

A fejlett gazdaságok 2008-as pénzügyi válságának tapasztalata felerősítette a növekedésről, a foglalkoztatásról és a jövedelmi egyenlőtlenségről folyó vitákat. A pénzügyi rendszer majdnem bekövetkezett összeomlása után a ciklikus fellendülésről szóló konszenzusos elmélet elhalványult, amint világossá vált a mérlegekben keletező károk, illetve a belső kereslet adósságleépítésének mértéke.
Bár az adósságleépítés folyamata mostanra jól előrehaladt, a növekedésre és a foglalkoztatásra gyakorolt hatások azonban csalódást okoztak. Az Egyesült Államokban a GDP-bővülés mértéke ezidáig jóval a potenciális szint alatt maradt, az eurózóna növekedése pedig elhanyagolható mértékű.
A foglalkoztatottság szintje alacsony maradt, ami a GDP-bővülést is hátráltatja. Ez a minta legalább három recessziós időszakkal ezelőtt kezdődött el, és minden egyes fellendülési időszakra egyre meghatározóbb hatású. A legtöbb fejlett gazdaságban a tradable szektor (az a szektor, amelynek termékei, szolgáltatásai bekerülnek a nemzetközi kereskedelembe) igen korlátozott módon volt csak képes a munkahelyek számát növelni. Ezt a problémát 2008-ig a belső kereslet kezelte azzal, hogy a non-tradable sector (kormányzat, egészségügy, építőipar, kiskereskedelem) jelentős munkaadónak számított.
A jövedelemelosztás kedvezőtlen trendjei már a válság előtti időszakot is jellemezték. Az USA-ban több mint 20 ezer dollárra nőtt az egy főre jutó átlagjövedelem és a medián jövedelem közötti különbség. Jórészt a jövedelemelosztás felső negyedében koncentrálódott a GDP-növekedésből származó jövedelembővülés.
A jólét növekvő koncentrációja kiegészülve a jelentősen eltérő oktatási színvonallal a generációk közötti gazdasági mobilitás csökkenéséhez járult hozzá, és gyengítette a társadalmi és politikai kohéziót. Bár a károk mértékét nehéz meghatározni, történelmileg kimutatható az egyenlőtlenég és a politikai polarizáció közötti nagymértékű összefüggés.
A kevés munkaerőt igénylő technológiák, illetve a tradable szektor változó foglalkoztatási mintái nagymértékben hozzájárultak az egyenlőtlenség kialakulásához. A megszokott fehér- és kékgalléros munkahelyek eltűntek, míg a tradable szektor alacsony hozzáadott értékű foglalkoztatása a fejlődő országokba került át. Ez a két tényező felborította a fejlett gazdaságok munkaerőpiacának hosszú ideje meglévő egyensúlyát.
A fejlett gazdaságok stagnálása azonban elkerülhető, bár ehhez számos kihívást kell leküzdeni. Időbe telik, amíg az adósságleépítés, a strukturális egyensúlyhoz való visszatérés, illetve az eszközökben meglévő hiány beruházásokon keresztül történő megszüntetésének teljes hatása jelentkezik. Eközben azokat a munkanélkülieket és fiatalokat, akik az átalakulás költségének fő terhét viselik, támogatni kell, amiben a jómódú rétegeknek is szerepet kell vállalniuk.
Másodsorban a teljes potenciális növekedés elérése megköveteli, hogy a közszférában jelentős beruházásokat hajtsanak végre. Alapvető fontosságú, hogy a fogyasztásvezérelt növekedésről áttérjünk a beruházás-vezéreltre, amit az állami szektorban kell megkezdeni. A legjobb mód erre, ha a fejlett országok a megmaradt fiskális kapacitásukat az állami beruházások elősegítésére használják fel egy több évre szóló, hiteles stabilizációs terv keretében. Ez jóval megfelelőbb stratégia, mint az, amely az adósságleépítésre, az alacsony kamatokra, valamint a megnőtt eszközárakon keresztül a belső kereslet élénkítésére irányul.
Harmadsorban, a rugalmas gazdaságokban, mint amilyen az USA, egy fontos strukturális elmozdulás indult el a külső kereslet felé. Ennek keretében az export gyorsan bővül köszönhetően az alacsony energiaköltségeknek és a relokalizációt elősegítő új technológiáknak, valamint a csökkenő árfolyamnak. Valójában ez a strukturális eltolódás ellensúlyozza a fogyasztás jövedelemhez viszonyított alacsonyabb és fenntarthatóbb szintjét.
Negyedsorban, a strukturálisan merev gazdaságoknak lépéseket kell tenniük a rugalmasság felé. Minden gazdaságnak képessé kell válnia a strukturális változásokra a növekedés előmozdítása érdekében. A flexibilitás egyre fontosabbá válik a nem megfelelő növekedési minták megváltoztatásában, mivel az kihat a kilábalás gyorsaságára is.
Végezetül, az egyes országok vezetésének konszenzust kell kialakítaniuk az új növekedési modellre vonatkozóan, és a terhek megosztására van szükség annak sikeres alkalmazásához. Számos fejlődő ország hosszú időn át volt a növekedést nem szolgáló helyzetben, majd aztán átváltottak egy megfelelőbb modellre. Ez viszont nem automatikusan történt, hanem a politikai döntéshozók voltak ezen folyamatok katalizátorai.
Az aktuális és a potenciális növekedési ráta közelítése több éves folyamat során valósulhat meg, azonban ennek ideje függ attól, hogy a politika milyen döntéseket hoz, és milyen gyorsan halad előre a strukturális kiigazítás. Dél-Európában például ez a folyamat hosszabb időt vesz majd igénybe, mert a gazdasági kilábalás több komponense is hiányzik.
Természetesen a potenciális növekedést meghatározó technológiai és demográfiai tényezők hosszabb, több évtizedet felölelő időszak alatt ingadozhatnak, és nincs is mód arra, még ha az USA és a többi fejlett ország elnyúló válságba is került, hogy befolyásoljuk ezeket. Bár sok gazdaság eltérő problémákkal küzd, azonban mindenhol az a feladat, hogy az ellenálló és inkluzív növekedési mintákat vissza kell állítani olyan mértékben, amennyire a potenciális növekedési trend arra lehetőséget ad.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org