Az eurózóna ügyetlen banki forradalma

Múlt év végén az eurózóna pénzügyminiszterei kompromisszumos megállapodást kötöttek az egységes bankszanálási mechanizmus (Single Resolution Mechansim, SRM) alapvető elemeiről. A csődbe vagy csődközeli helyzetbe kerülő euróövezeti bankok kezelésének kérdését szabályozó konstrukció kifogásolható, azonban úgy tűnik, várhatóan működőképes lesz.

A kompromisszumos megállapodás fő eleme arról szól, hogy kezdetben a tagállamok szanálási alapjainak forrásait fogják felhasználni a bajba került bankok megmentésére, ám ezzel párhuzamosan egy közös szanálási alapot (Single Resolution Fund – SRF) is létrehoznak, amelynek kerete a bankok befizetései révén tíz év alatt 55 milliárd euróra nő majd. A teljes SRM irányítását a nemzeti felügyeleti hatóságok és az Európai Központi Bank (EKB), valamint az Európai Bizottság képviselői végzik majd.

A kompromisszumos megállapodás gyengepontjai nyilvánvalóak. Először is az SRM egyáltalán nem lesz – legalábbis kezdetben – egy „egységes” mechanizmus. A tagállami alapoknak, és így a nemzeti hatóságoknak kell továbbra is felelősséget vállalniuk a „saját” bankjaik problémáiért, az SRF hozzájárulásának mértéke bármilyen bankszanálási művelethez csak fokozatosan fog emelkedni. Legalább egy évtized múlva, úgy 2025 körül várható az, hogy a bankszanálási mechanizmus valóban „egységes” lesz, és nem kell már a különböző tagállami alapok forrásait igénybe venni.

Ez természetesen egy hosszú átmeneti időszakot jelent. De miután az EKB jelenleg is vizsgálja az eszközök minősége szempontjából a bankok mérlegeit, így kicsi annak a veszélye, hogy túl sok csontváz hullik majd ki a pénzintézetek szekrényéből. Továbbá öt év múlva, 2020-ra az SRF már közel 30 milliárd euró értékű forrással fog rendelkezni, többel, mint a legtöbb nemzeti szanálási alap, ami fontos védőhálót jelenthet, ha bármelyik eurózóna-tagállam alapjának forrása nem lenne elegendő egy bankszanálási művelethez.

Nem egy ideális megoldás, hogy az SRM csak azt a mintegy 120 nagybankot fogja lefedni, amelyek az év végével az EKB közvetlen felügyelete alá kerülnek, igaz ezek a nagybankok teszik ki az eurózóna bankrendszerének négyötödét. Elméletileg az EKB a mintegy ezer kisebb euróövezeti banknak is ellátja majd a közvetett felügyeletét, azonban időbe telik, mire ez a rendszer hatályba lép.

A másik nem éppen kifinomult megoldása a javasolt mechanizmusnak, hogy a szanálási alap nem lesz része az EU közösségi gépezetének, hanem egy kormányközi szerződés hozza majd azt létre, amiről most tárgyalnak az eurózóna tagállamai. Ez a kormányközi megállapodás várhatóan csak egy átmeneti megállapodás lesz, ugyanis más nagyobb európai kezdeményezések is az uniós szerződések jogi keretrendszerén kívül kezdték meg működésüket, később azonban beemelték azokat az uniós jogrendszerbe, és így az Európai Bizottság és az Európai Parlament ellenőrzése alá kerültek. Ez történt például a belső határellenőrzést megszüntető schengeni unióval is. Várhatóan ugyanezt látjuk majd a bankszanálási alap kapcsán is.

Az SRM számára kidolgozott hihetetlenül bonyolult döntéshozatali folyamat – amely legalábbis papíron több mint száz tisztviselőt és számos bizottságot von be az eljárásba – sem jelent várhatóan valódi akadályt, miután egy bank átalakítása általában napokat, tipikusan egy hétvégét vesz igénybe. Csak az a kevés szakember – aki ismeri az adott ügy részleteit – fog valóban részt venni a fő döntések meghozatalában, míg a többieket udvariasan majd arra kérik, hogy értsenek egyet a meghozott döntésekkel. Amint az SRM és az SRF az EU jogi rendszere alá kerül, szükség lesz ennek a döntéshozatali mechanizmusnak a felülvizsgálatára.

Gyakran kifogásolják, hogy az szanálási alap kerete nem elég nagy. Ezzel nem értek egyet: 55 milliárd euró a legnagyobb bankok kivételével az összes euróövezeti pénzintézet esetleges problémáinak kezelésére elegendő lesz. Arra is elegendő forrással rendelkezik az SRF, hogy a kis vagy közepes országok, mint Írország vagy Portugália rendszerszintű válságait orvosolja, ugyanis még Spanyolország is „csak” 60 milliárd eurót igényelt az Európai Stabilitási Mechanizmusból (ESM) a válság tetőpontján.

Egy szanálási alap csupán egy elsősegélyt jelentő eszköz lehet egy vagy két izolált banki problémához. A rendszerszintű válságok esetén mindig szükség van fiskális védőhálóra is. Ebben az értelemben az SRM javasolt koncepciója sem teljesen kidolgozott.

De legalább azt elmondhatjuk, hogy az eurózónának most van egy olyan állandó mechanizmusa, amely támogatást adhat a nehézségekkel küzdő kormányoknak. Bár nincs egy egyértelmű megállapodás erről, de nem lehet kétségünk afelől, hogy ha egy nagyobb válság az SRF forrásainak kimerítésével veszélyeztetetne, akkor a tagállamok megtalálják majd azokat a forrásokat, amelyek az eurózóna bankrendszerének megmentéséhez lenne szükséges, miután az SRM-ben résztvevő összes tagállam abban érdekelt, hogy megvédje a közös befektetéseket.

A közös szanálási alap fokozatos kiépítésének terve a helyes irányba tett ügyetlen lépésnek tekinthető. Annyi kérdést hagy ugyanis megoldatlanul, mint amennyit orvosol. Összességében azonban a kialkudott kompromisszum egész életképesnek tekinthető, mert egy fontos innovációt hordoz magában: egy olyan közös alapot hoz létre, amely ténylegesen szétosztja a banki csődökből eredő kockázatok viselési terhének nagy részét.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org