Két világ határán

Hova tartozik és merre tart Európában Magyarország – sokan vetették fel ezt a kérdést az elmúlt években. Felzárkózik-e a Nyugathoz, vagy leszakad és a Kelet, a Balkán része lesz, netán a két világ közt hánykódik egyfajta köztes „kompországként”?

A kérdés indokoltságát és időszerűségét alátámasztják az utóbbi hetek kelet-európai eseményei. Ukrajna az úgynevezett Keleti Partnerség jegyében szerződést készült aláírni az Európai Unióval. A lépés jól beleillett volna az integráció keleti bővítésének folyamatába, ugyanakkor éles ellenkezést váltott ki Oroszországban, amely saját érdekszférájának megsértését látta a tervezett megállapodásban. Moszkva egy olyan vámuniót épít – saját gazdasági-politikai erőterének kialakítására –, amelynek Oroszországon kívül Kazahsztán és Fehéroroszország is a része, de határozottan számítanak Ukrajna belépésre is.

Moszkva pénze és a „gázfegyver” újbóli bevetése – ezúttal a gáz árának egyharmados csökkentése – Kijevet eltántorította az EU-s társulási szerződés aláírásától. Bár a „verseny” Ukrajnáért az EU és Oroszország között még nem tekinthető lezártnak, reális az esélye annak, hogy Magyarország az Európai Unió keleti peremterülete maradhat. Így közvetlenül határos maradhat a Kelettel, egy „új Szovjetunióval”. Egy korántsem kommunista világbirodalommal, de egy olyan jelentős súlyú közösséggel, amelynek a történelemből megszokott gazdasági és politikai érdekei vannak. Kérdés, hogy vajon Oroszország igényli-e erőterének további bővítését, illetve egyfajta pufferzóna kiépítését Nyugat felé?

Az ország politikai hagyományai ugyanis utóbbit indokolják.
Különösen fontos kérdés, hogy mint peremtérség, Magyarország inkább a centrum fejlődését követi, vagy a belső gazdasági és társadalmi folyamatok Kelet felé orientálják. A gyorsan változó globális világrendben a vén Európa folyamatosan veszít gazdasági és politikai súlyából. A centrum egyre erőtlenebbé válik, és a jelenlegi trendeket feltételezve egyre kevésbé lesz képes a környező területek fejlődését segíteni. Jól látható, hogy az euróövezet magországai és a déli államok között divergencia alakult ki a válság kirobbanása óta.

Mindeközben az EU adta lehetőségeket, a szabad munkaerő-áramlást kihasználva a nyugat-európai országokba rengetegen telepedtek át munkát vállalni a szegényebb, közép-kelet európai országokból. Csak Romániát és Bulgáriát körülbelül 3 millióan hagyták el az utóbbi esztendőkben, de a balti államok lakosságának is körülbelül 10-15 százaléka keresett megélhetést Nyugat-Európában. Természetesen pontos statisztikákat bemutatni szinte lehetetlen, hiszen nincsenek teljes körű adatok a migránsokról minden országban.

Közép-Európában ez a népességmozgás várhatóan néhány év múlva megnehezíti a nemzetállamok működőképességét, miközben a demográfiai mutatók már most is nagyon kedvezőtlenek ezekben az országokban. Az elöregedő társadalmak az innovatív csoportjaitól kénytelenek megválni, így jelentős belső társadalmi konfliktusok keletkezhetnek. Ezek pedig – hatva a politikai folyamatokra – az érintett országok „balkanizálódását” okozhatják.

Meglepő, hogy a közép-európai államok „állva” figyelik a történéseket, sőt, ha Nyugaton a bevándorlás korlátozását emlegetik, akkor hangosan tiltakoznak az uniós jogokra hivatkozva. Úgy vélem, hogy adminisztratív korlátozásokkal nem lehet eredményesen akadályozni a folyamatokat.
Erőforrás-elszívás folyik, a humán erőforrásé. A gazdagabb, úgynevezett centrum térségek a magasabb fizetéssel, a jobb életkörülményekkel, a kiszámíthatóbb jövőképpel nagy vonzerővel bírnak. Nem új folyamat, amit Magyarországon belül is megtapasztalhattuk. Budapest és Közép-Magyarország gazdasági fejlődését a vidéki térségekből érkezők nagyban segítették az elmúlt évtizedekben, és napjainkban már használatos a térségek elnéptelenedésének fogalma. De ha egyszer megszűnik ez az erőforrás, mi lesz utána?

Nem aggódnék akkor, ha a sok közép-európai pár év elteltével visszatelepedne, vagy még az utódaik is hazautalnák a pénzüket, netán a német társadalom fizetné két-három évtized múlva a román – netán a magyar – szociális-, vagy nyugdíjrendszer kiadásait. De ha ezek nem történnek meg, akkor félő, hogy Közép-Európa egyszer csak Kelet-Európa lesz.

De a probléma nem csak Közép-Európáé. A „megoldás”, a helyes út megtalálása a Nyugat számára is fontos, hiszen jövőbeli prosperitása is nagyban függ attól, hogy mi történik a szomszédjában. Esetleg ez az út vezet az Európai Unió egyfajta belső megosztottsága, egy kétsebességes integráció felé? Pedig a rendszerváltás után az egykori szovjet blokk népei hitet tettek a közös Európa mellett.

A jövő egyik legfontosabb kérdése, hogy vajon a gazdag államokban lesz-e akarat és szándék, hogy az esetlegesen perspektíva nélküli, a globális világban egyre jelentéktelenebb, segítségre szoruló, kiürülő térségeket támogassák, egy közös integrációban tartva azokat. A Nyugat éppen a jelenlegi folyamatokkal – nem tudatosan – talán éppen ezen térségek leszakadását, és „elengedését” készíti elő? És ha igen, akkor ez az út vezethet Kelet felé?