Vannak számok, melyek megragadnak az ember fejében. Nemrégiben egy neves közgazdász az OECD statisztikáját idézte, amely a tagállamokat sorolta fel a munkatermelékenység alapján. Az OECD az adott ország által előállított GDP-t vetíti ki munkaórára úgy, hogy az Egyesült Államokat tekinti 100 százaléknak. Norvégia mutatója ehhez képest 135,1 százalék, és ezzel az élen áll. Az Európai Unió átlaga 88, a németeké 92,9 , Magyarország pedig 44,1 százalékot ért el. Kongatni kéne a vészharangot, hogy ez így nem maradhat, szedjük már össze magunkat, s dolgozzunk. Igen?! Hol? Mit? Hogyan?
Akinek most munkája van, sokkal többet dolgozik, mint korábban bármikor. A 2009-es adatok azt jelzik, hogy a magyarok fejenként átlagosan 1 968 órát dolgoztak, ami jóval meghaladja a németek 1 390 órás teljesítményét. Azóta valószínűleg változott a kép, de nem feltétlenül előnyösen: a munka mennyisége egyeseknek több lett, a hatásfoka meg alacsonyabb. Akinek van munkája, az ma szinte „agyondolgozza” magát. Az állásukat elvesztők még így is szívesen cserélnének velük. Inkább a robot, mint a semmittevés, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság. Ez a dolog egyik oldala. A másik meg az, hogy túldolgoztatott emberektől nem várható, hogy majd ők megváltják a magyar gazdaságot, azaz a termelékenységi mutatót az egekbe, de legalábbis az EU átlagának közelébe emelik. Ez ugyanis nem csak az egyes emberen múlik. Sokat számít a szervezettség, a munkához szükséges feltételek optimalizálása. Ezek a mi gyenge pontjaink.
Ám nem feltétlenül az egyes vállalatok dolgoznak rosszul, szervezetlenül. A nagy multi cégek itteni leányvállalatainál ugyanazokat a gépeket, technológiát használják, mint otthon. Kisebb eredménnyel. Más az itteni környezet, más az ember minősége. Nem vagyunk eredendően rosszabbak, ám az évek során azzá válhatunk. Hat ránk az a társadalom, amiben élünk. Az itteni értékrend befolyásolja gondolkozásunkat is, kialakítja a munkához való viszonyt is. Mi sokszor csak kipipálni akarjuk a munkát. És ha mégis teljesíteni akarunk, akkor bejön a képesség, a képzettség, a mentális-fizikai állapot hiányossága. Gondolkodásunk se elég nyitott, innovatív. Beragadtunk az önsajnálatba, a bűnbak-keresésbe, a hárításba. Mi semminek nem vagyunk az okozói. Csak áldozatok vagyunk. A gazdaságban, a munka világában is.
Az valóban igaz, hogy a válság alatt a támogatások beszűkültek. A gazdasági bajokra az első reakció a különböző juttatások, szociális elemek megvágása volt. Visszaszorultak a vállalati, állami továbbképzések, ezek helyét ad hoc megoldások váltották fel. Tömegessé vált a közmunka, ami ideiglenes megoldásnak jó. Ám ha nem társul hozzá nagyon tudatos átképzés-továbbképzés, akkor a baj hosszú távon csak fokozódik. A válságnak lassan vége, s kiderülhet: nem is a foglalkoztatás, hanem a foglalkoztathatóság az igazi baj.
Andor László az Európai Unió munkaügyi és szociális ügyekért felelős biztosa a VG évindító konferenciáján elmondta – s a hét elején e hasábokon meg is írta –, hogy az EU-ban azon országok teljesítettek átlagon felül, ahol a szociális rendszer fejlett. Azaz ahol törődtek azzal, hogy a válságban leginkább kiszolgáltatottak ne szakadjanak le. A szociális háló ugyanis nemcsak védelmet jelent, de szociális beruházás is az emberbe, hogy munkaképes, teljesítő képes maradjon.
Magyarországon más modellt próbáltak ki az utóbbi években. A jobb módúak helyzetbe hozásától vártak több munkahelyet. Ez a koncepció kudarcot vallott. Az elszegényedés tömeges méretűvé vált. E trendet már csak az állam tudja megállítani, s talán visszafordítani. Érdemes lenne. A gazdaságban is a legfőbb érték az ember. A képzett, motivált, teljesíteni akaró és tudó ember.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.