Mennyit ér az ember?

Vannak számok, melyek megragadnak az ember fejében. Nemrégiben egy neves közgazdász az OECD statisztikáját idézte, amely a tagállamokat sorolta fel a munkatermelékenység alapján. Az OECD az adott ország által előállított GDP-t vetíti ki munkaórára úgy, hogy az Egyesült Államokat tekinti 100 százaléknak. Norvégia mutatója ehhez képest 135,1 százalék, és ezzel az élen áll. Az Európai Unió átlaga 88, a németeké 92,9 , Magyarország pedig 44,1 százalékot ért el. Kongatni kéne a vészharangot, hogy ez így nem maradhat, szedjük már össze magunkat, s dolgozzunk. Igen?! Hol? Mit? Hogyan?

Akinek most munkája van, sokkal többet dolgozik, mint korábban bármikor. A 2009-es adatok azt jelzik, hogy a magyarok fejenként átlagosan 1 968 órát dolgoztak, ami jóval meghaladja a németek 1 390 órás teljesítményét. Azóta valószínűleg változott a kép, de nem feltétlenül előnyösen: a munka mennyisége egyeseknek több lett, a hatásfoka meg alacsonyabb. Akinek van munkája, az ma szinte „agyondolgozza” magát. Az állásukat elvesztők még így is szívesen cserélnének velük. Inkább a robot, mint a semmittevés, a bizonytalanság, a kiszolgáltatottság. Ez a dolog egyik oldala. A másik meg az, hogy túldolgoztatott emberektől nem várható, hogy majd ők megváltják a magyar gazdaságot, azaz a termelékenységi mutatót az egekbe, de legalábbis az EU átlagának közelébe emelik. Ez ugyanis nem csak az egyes emberen múlik. Sokat számít a szervezettség, a munkához szükséges feltételek optimalizálása. Ezek a mi gyenge pontjaink.

Ám nem feltétlenül az egyes vállalatok dolgoznak rosszul, szervezetlenül. A nagy multi cégek itteni leányvállalatainál ugyanazokat a gépeket, technológiát használják, mint otthon. Kisebb eredménnyel. Más az itteni környezet, más az ember minősége. Nem vagyunk eredendően rosszabbak, ám az évek során azzá válhatunk. Hat ránk az a társadalom, amiben élünk. Az itteni értékrend befolyásolja gondolkozásunkat is, kialakítja a munkához való viszonyt is. Mi sokszor csak kipipálni akarjuk a munkát. És ha mégis teljesíteni akarunk, akkor bejön a képesség, a képzettség, a mentális-fizikai állapot hiányossága. Gondolkodásunk se elég nyitott, innovatív. Beragadtunk az önsajnálatba, a bűnbak-keresésbe, a hárításba. Mi semminek nem vagyunk az okozói. Csak áldozatok vagyunk. A gazdaságban, a munka világában is.

Az valóban igaz, hogy a válság alatt a támogatások beszűkültek. A gazdasági bajokra az első reakció a különböző juttatások, szociális elemek megvágása volt. Visszaszorultak a vállalati, állami továbbképzések, ezek helyét ad hoc megoldások váltották fel. Tömegessé vált a közmunka, ami ideiglenes megoldásnak jó. Ám ha nem társul hozzá nagyon tudatos átképzés-továbbképzés, akkor a baj hosszú távon csak fokozódik. A válságnak lassan vége, s kiderülhet: nem is a foglalkoztatás, hanem a foglalkoztathatóság az igazi baj.

Andor László az Európai Unió munkaügyi és szociális ügyekért felelős biztosa a VG évindító konferenciáján elmondta – s a hét elején e hasábokon meg is írta –, hogy az EU-ban azon országok teljesítettek átlagon felül, ahol a szociális rendszer fejlett. Azaz ahol törődtek azzal, hogy a válságban leginkább kiszolgáltatottak ne szakadjanak le. A szociális háló ugyanis nemcsak védelmet jelent, de szociális beruházás is az emberbe, hogy munkaképes, teljesítő képes maradjon.

Magyarországon más modellt próbáltak ki az utóbbi években. A jobb módúak helyzetbe hozásától vártak több munkahelyet. Ez a koncepció kudarcot vallott. Az elszegényedés tömeges méretűvé vált. E trendet már csak az állam tudja megállítani, s talán visszafordítani. Érdemes lenne. A gazdaságban is a legfőbb érték az ember. A képzett, motivált, teljesíteni akaró és tudó ember.