Paks: hiba összekeverni a szakmai és a politikai érveket

Súlyos következményei lehetnek annak, ha továbbra is összekeverünk két, egymástól teljesen külön tárgyalandó problémát a paksi blokkok pótlásával kapcsolatban. Igaz, ezt az összemosást sokan gerjesztik. Hatalmas számokkal, energetikai és makrogazdasági összefüggésekkel dobálózva győzködnek minket vagy arról, hogy a két új nukleáris egység megépítésén keresztül az ország egyenesen a paradicsomba jut, vagy arról, hogy örök szegénységbe és szolgaságba zuhanunk.

Az egyik fontos kérdés maga a tényleges beruházás. Kell-e nekünk egyáltalán két új blokk? Ha igen, akkor mekkora, mikortól és milyen? Vannak-e olyan biztonsági eszközeink, amelyek bevetésével nyugodtan alhatunk akár az új blokkok tövében is? Ha pedig akármilyen okból elutasítjuk a beruházást, akkor van-e reális alternatívánk, ha van, mi az? Ez már önmagában is olyan hatalmas kérdéskör, amellyel kapcsolatban az energetikai szakmán belül is sok a vita.

Igaz, mostanra már sok minden letisztult. Az Országgyűlés például 2009-ben már nagy többséggel megszavazta, hogy el kell kezdeni a meglévő blokkok pótlásának előkészítését. E munkát a mostani kormány folytatta, energiastratégiájában pedig nagy súlyt helyezett hosszú távú energiaellátásunkon belül a nukleáris energiára. Igaz, ettől még nem akar az egész ország új atomerőművet. 2009-ben sem éljenezte mindenki az előkészületek megkezdését – a világon mindenütt viták kereszttüzében van a kérdés –, és ma sem teljeskörű az energia-stratégia által megcélzott atom-szén-zöld útirány támogatottsága. Valamit elutasítani azonban kevés, azt is meg kell mondani, hogy mi legyen helyette.

Márpedig az ellenajánlat elég gyenge lábakon áll. Ugyanúgy nem vonzó választás a gázimportunk 50 százalékos felfuttatása a gázalapú áramtermelés megnövelése érdekében – pláne nem a mai, versenyképesség-gyilkos gázárak mellett –, ahogyan nem akarhatunk évi ötmillió tonna feketeszenet sem importálni, az eltüzeléséhez pedig erősen környezetszennyező erőműveket építeni. Maradnak tehát a megújuló forrásaink, amelyek minden számítás szerint komoly kiaknázatlan lehetőséget rejtenek. Csakhogy, ezekkel egy egész országot ellátni egyáltalán nem olcsóbb, mint atomerőművel, ráadásul jelentős tartalék-kapacitásokat (szivattyús-tározós, illetve gázerőműveket) is kellene telepíteni melléjük. És nincs is annyi belőlük, amennyivel Paksot le lehetne váltani. Valamennyi viszont van, ezért épp ideje lenne, hogy megszülessen a zöldenergia hosszú távú támogatásának szabályozása, és az, hogy végre befektetővonzó koncessziós pályázatok legyenek geotermikus lelőhelyeink kiaknázására, hogy megindulhasson a föld hőjén alapuló áramtermelésünk is. Sokat léphetünk az energiatakarékosság terén is, de csodát ettől sem remélhetünk. Paks nem kiváltható.

Miközben tehát bőven van megvitatnivaló az ország majdani energiaellátásával kapcsolatban, az utóbbi hetekben ezekkel a kérdésekkel – súlyos hibaként – összekeveredett az egyik oldalról annak a módszernek a dicsérete, a másikról pedig a mély elítélése, ahogyan a kormány a beruházást útnak indította, és megvalósítaná. Ráadásul itt is két külön történettel állunk szembe. A kritikák egyik csokra azért éri a kormányt, mert a szakminiszter úgy írta alá az új paksi blokkok építésére vonatkozó kormányközi megállapodást, hogy arra az Országgyűlés nem hatalmazta fel. Tulajdonképpen egy szűk körön kívül nem is tudott senki a megállapodás tervéről. Felróják a kormánynak azt is, hogy a kormányközi megállapodással megkerülte a kivitelező megpályáztatását is, holott előtte évekig tendert ígért.

A másik felháborodás-dömpinget a megállapodás tartalma váltotta ki. A beígért óriáshitel miatt sokan máris orosz gyarmatnak vizionálják az országot, elfelejtkezve arról, hogy előtte évekig arról volt szó, milyen jó lenne, ha a majdani kivitelező minél nagyobb arányban finanszírozná meg a beruházást. Ráadásul a hitel feltételeit még nem ismerjük, tehát ugyanolyan korai azokat eleve rossznak feltételezni, mint a sapkánkat a levegőbe dobálni a remekül megkötött üzlet feletti örömünkben. Szintén mértéktartással, és nem pártpreferenciáink mentén kellene azt is végiggondolnunk, mennyire tartjuk reálisnak a beruházás kapcsán a 10 ezer új munkahelyre, a 40 százalékos hazai beszállítási arányra és az olcsó áramra vonatkozó ígéreteket. Utóbbi érdekessége, hogy a kormány szerint a beruházáshoz várt hitelt nem az áram vásárlói, hanem az adófizetők pénzéből fizetnénk vissza. A terv szépséghibája – amit az Energiaklub olvasott ki a megállapodásból –, hogy az áram majdani áráról az orosz féllel is kell majd egyeztetni.

Nem mindegy tehát, hogy az atomerőmű szükségességéről beszélünk-e, vagy arról, hogy milyen módon rendelt nekünk a kormány két atomblokkot. Ha nem választjuk szét a két problémát, akkor újból beleeshetünk abba a hibába, amelybe negyed százada már beleestünk: egy politikai erőpróba eredményét, a Bős-Nagymaros beruházás leállítását rendszerváltási jelképpé, energia-ipari tabuvá merevítettünk. Azóta is kevesen vallották be maguknak, hogy az akkori beruházás leállítását előíró döntésben éppen a zászlóra tűzött környezetvédelemnek nem volt érdemi szerepe. Most még elejét vehetjük, hogy újból hibázzunk.