Szociális kiadások és gazdasági teljesítmény

A válságból való kilábalás feladatát nehezíti, hogy egyszerre kellene megtalálni a kiutat a gazdasági recesszióból és az egyre több országot érintő szociális válságból. Vajon megoldható-e ez úgy, hogy mindkettő egyszerre teljesüljön, ne pedig egyik a másik rovására?

Vannak, akik szerint a magas szociális kiadások – különösen Európában – veszélyeztetik a gazdasági teljesítményt, míg mások úgy látják, hogy éppen a hibás gazdasági modell sodorja veszélybe Európa szociális normáit, amelyekre joggal vagyunk büszkék. A válságkezelés tapasztalatai azt mutatják, lehet összhang e két szempont között Európában és másutt is. A hatékony jóléti rendszer, az emberi tőkébe való beruházás a tartós gazdasági fejlődés forrása is lehet.

Az utóbbi években azon EU-tagországok teljesítettek kiemelkedően (például Ausztria, Dánia, Hollandia, Németország, Svédország) és vészelték át a legjobban a válság éveit is, amelyek fejlett szociális rendszerrel – és erős, intézményesített szociális párbeszéddel – rendelkeznek.

A szociális kiadások és a gazdasági termelékenység között erős korrelációt lehet kimutatni. Dánia, Hollandia és Franciaország mindkét szempontból az élbolyban található, mert a demokratikus rendszerekben a magas jövedelem elérése után van miből gondoskodni a rászorulókról, illetve arról, hogy a középrétegek életszínvonala ne legyen kiszolgáltatva a gazdaság hullámzásainak.

Kimutatható a korreláció a szociális kiadások és a foglalkoztatottság szintje között is. Általában – de az előbbinél nagyobb szóródással – azon tagállamok, amelyek GDP-jük nagyobb hányadát költik szociális kiadásokra, magasabb foglalkoztatási aránnyal is rendelkeznek. Mindkét esetben előfeltétel a szociális kiadások hatékony felhasználása, ami sok esetben nem egyszerű védőhálót, hanem szociális beruházást jelent, célzottan erősítve a foglalkoztathatóságot, előkészítve a későbbi munkavállalást, segítve a kitörést a szegénységből.

Ha a magyar modellről azt mondhatjuk, hogy a válság előtti időszakban a szegénység ellen viszonylag hatékonyak, a foglalkoztatás érdekében hatástalanok voltak a választott eszközök. A szociális kiadások mértékéhez képest a magyar termelékenységi és foglalkoztatási ráta is elmarad attól, ami a pénzügyi kötelezettségvállalás nagyságrendjének fényében elvárható lenne.

Míg a magyar modell legalább a szegénység ellen valamennyire védett, a görögről már ez nem mondható el. Görögországban európai összehasonlításban az átlagnál magasabbak voltak a szociális ráfordítások, viszont ezeknek a hatékonysága rendkívül alacsony volt. Ezzel az egy összefüggéssel nyilván nem magyarázható a görög válság, de érzékelteti, hogy Görögország a szociális rendszerének hatékonysága terén is jócskán eltért az európai fő irányzatoktól.

A válság utáni Európát már nem sokszínűség, hanem divergencia jellemzi a szociális helyzetet tekintve. A korábbi trendek, a foglalkoztatási és szociális folyamatok együttmozgása már 2007-2008 táján megszakadt. A válság második szakaszától, 2010-től fogva az eurózónán belüli centrum és periféria masszívan és egyre veszélyesebb mértékben elválik egymástól. A divergencia a válság következtében drámai mértékben elhatalmasodott, és még ma is fennáll.

Ehhez hozzájárult, hogy a válság második időszakában, a fiskális megszorítások során a szociális kiadások a periféria országaiban a költségvetési vágások áldozatai lettek. A szociális háló gyengülése az automatikus stabilizációs hatás gyengülésével járt együtt, ami a kereslet indokolatlan visszaesését és egy máig megállíthatatlan negatív spirál beindulását eredményezte több országban.

A romló foglalkoztatási és szociális helyzet sokakat sarkallhat arra, hogy más országban próbáljanak szerencsét. Az EU-n belüli migráció a 2008-09-es drámai visszaesés után az elmúlt három évben valamelyest élénkülni kezdett, bár még mindig messze elmarad a válság előtti szinttől. Bár manapság sok szó esik – főleg Angliában és Németországban – romániai és bolgár bevándorlókról, az utóbbi két évben inkább az eurózóna válsága által leginkább sújtott déli országokból – elsősorban Spanyolországból és Olaszországból – indult meg az elvándorlás.

A lakosság arányában a magyarok migrációs hajlandósága az elmúlt három évben szemmel láthatóan emelkedett, de még mindig az „új tagországok” átlaga alatt van, és messze elmarad Romániáétól vagy Lettországétól. A felmérések alapján régiónkra a déli országoknál jobban jellemző, hogy a költözési szándékot valódi áttelepülés követi, de sajnos az is, hogy a vándorló munkavállalók képzettségükhöz mérten alacsonyabb képesítést igénylő állásokat töltenek be. Az agyelszívás egyes szakmák és egyes országok esetében reális veszély, viszont ennek fékezésére a fogadó országok mennyiségi korlátozásai a legkevésbé sem alkalmasak.

A migrációs trendek irányai – délről északra és keletről nyugatra – felhívják a figyelmet arra, hogy Európa gazdasági és szociális polarizációja veszélyes mértékűvé vált, így a kontinens kettéválásának visszafordítása kulcskérdés. Az eurózóna strukturális reformjára és szociális dimenziójának erősítése is szükség van.

A munkaerő-mobilitás enyhíti, de nem oldja meg a szociális válságot. Gazdasági visszaesés idején a kormányoknak törekedniük kell a veszteségek méltányos megosztására, egyidejűleg gondolkodni kell a rendszerszintű reformokról. Az EU perifériáján fontos az uniós kohéziós források hatékonyabb felhasználása, az eurózóna perifériáján azonban szinte biztosan el kell kezdeni gondolkodni a növekedési potenciál és a szociális kohézió megőrzését lehetővé tevő automatikus stabilizátorok bevezetéséről is.