Újabb csata Brüsszellel

A rezsicsökkentés ugyanolyan fontos témája a kormánynak, mint amilyen korábban a bankok megadóztatása és egyéb különadók kivetése volt. Ugyanis a lépésekkel az volt a cél, hogy a válság éveiben a pofátlanul extra profitot termelők osztozzanak a teherviselésben, ne csak a nép vállát nyomja a teher. Az Európai Unióval akkor is meg kellett vívnia a csatát (mondjuk egyszerűbben: a szabadságharcot) a kabinetnek, mint ahogy a mostani előrejelzések szerint egész évben kemény brüsszeli küzdelemre van kilátás.

A rezsicsökkentés hatásos fegyver a multik ellen, és jó sok szavazatot be lehet zsebelni a választásokon, annyit legalábbis valószínűsíthetően, mint amennyit a rezsivédelmi aláírásgyűjtéskor össze lehetett szedni. Mivel a kampányidőszak mostanság már nem néhány hónapban, hanem valójában az egész kormányzati ciklus idejére szól, a rezsicsökkentésbe jó korán, még 2012 decemberében belefogott az Orbán-kormány. Jelenleg a harmadik etapnál tartunk, amelynek szintén van vokscsalogató hatása. Hiszen az újabb áram-, gáz, távhő-árcsökkentést az április utáni hónapokra időzítenék, amihez nyilván az kell, hogy a kormány ismét bizalmat kapjon a rezsiharc folytatására is, hiszen ellenzéki oldalról néhányszor már bemondták, hogy a csökkentést nem támogatják. Nehéz kérdés.

A választópolgárok többsége ugyanis a saját zsebén érzi, hogy mennyit kell fizetnie, és mennyi marad nála. Makro adatok nemhogy nem foglalkoztatják az embereket, de nem is igen tudják, hogy miről beszélnek nekik a politikusok. Közgazdászok fejtegetései helyett is sok minden mással foglalkoznak – nincs ebben semmi meglepő. Azt pedig, hogy mit jelent a nonprofit, még a szakkérdésekben valamivel jártasabb kisebbség sem kapisgálja. Nem a választópolgár felelőssége, hogy évtizedekre szóló döntést hozzon, neki elég teher, hogy négy évente a fülkék függönye mögött ikszel, lesz, ami lesz. Még nem tartunk ott, hogy az ígéretek benyelése helyett, a választó hosszú távon gondolkodjon. Ha azt hallja, hogy az Orbán-kormány előtti időkben tizenötször emelték az energiaárakat, míg Orbánék már harmadjára csökkentik, akkor azon már eltűnődhet, aki akar.

A politika a maga módján a mai napig kellően szemérmetlen. Ha az első Orbán-kormány például még azon fáradozott, hogy leépítse az oroszországi kapcsolatokat, most mintha mi sem történt volna (Viktor fordulás) üzletel a Kremllel, elsősorban a kulcsfontosságú energiaszektorban (olaj, gáz, atom) keresi az oroszok kegyeit. A választók egy része ezen is elgondolkodhatna, de nincs mérlegelési helyzetben, mert fogalma sincs, hogy Moszkva mitől lett ismét jó partner (és jó partner-e egyáltalán), míg Brüsszel, a kemény fejű bürokratáival miért piszkálja folyamatosan Budapestet.

Hónapok óta halljuk a tervet, hogy a nonprofit energiaszolgáltatásé és energiaszolgáltatóké a jövő. Az indok a lakossági jólétének növelése mellett az ország versenyképességének megtartása, sőt, ennél is több: Európa versenyképességének megőrzése. Hiszen az Egyesült Államokban, Oroszországban, Indiában az európainál jóval alacsonyabbak az energiaárak, így olcsóbban termelnek, a piacon így háttérbe szorulhatnak a drágábban termelő európaiak. Vagyis nem egyenlőek a versenyfeltételek. Szóval létezik helyzet, amikor a versennyel gond van. Akkor viszont nincsen, amikor az energiaszolgáltatásban a központi árképzéssel kizárnák a versenyt, mert a számok azt mutatták, hogy a cégek a versenyhelyzetben nem árat csökkentettek, hanem a multi gondolkodásnak megfelelően és összejátszva, árat emeltek. Ebből arra következtethetünk, hogy porosak a közgazdasági tankönyvek, a válság és az Orbán-kormány újra írná azokat. Tényleg új fejezetekre van szükség?