Adócsalás: az európai érdekérvényesítés botlása

Az Amerikai Egyesült Államok kongresszusa elfogadta a FATCA-ról szóló törvényt, amely egy igen kemény szabályt hoz be: 2014 második felétől a világ minden pénzügyi intézményének adatot kell szolgáltatnia az USA adóhatósága számára az amerikai magánszemélyek és cégek jövedelméről és vagyonáról, különben az adott pénzintézményhez irányuló kifizetésekre 30 százalékos forrásadót vetnek ki. Azaz azok a bankok, befektetési szolgáltatók és biztosítók, amelyek nem vállalják az adatszolgáltatást az USA felé, kizárják magukat az amerikai, sőt esetleg más pénzpiacokról is.

Gondolhatnánk, hogy ezzel nincs is semmi baj, hiszen ezek az intézkedések úgyis csak az amerikai adócsalókat és az őket segítő offshore bankokat érintik. De ez koránt sincs így. A FATCA előírásainak ugyanis minden pénzügyi szervezetnek, így a hazai pénzügyi szféra szereplőinek is meg kell majd felelniük. Ez az alkalmazkodás pedig igen jelentős adminisztrációs terhet jelent az érintett szervezeteknek. Hogy pontosan mekkorát, azzal kapcsolatban igen eltérő vélemények láttak napvilágot. A svájci bankok érintettsége miatt talán nem meglepő, hogy a Svájci-Amerikai Kereskedelmi Kamara becslése az egyik legmagasabb, mely szerint a FATCA bevezetése miatti költség pénzügyi intézményenként 5-10 millió dollárra, világszinten együttesen akár 1000 milliárd dollárra is rúghat. (Összehasonlításként ez a magyar éves GDP nyolcszorosa.) Ez az összeg bizonyosan eltúlzott, de jól mutatja azt, hogy milyen nagyságrendű terheket eredményezhet a világnak a FATCA bevezetése. Egyszerűbben fogalmazva: annak költségeit, hogy Amerikában visszaszorítsák az adócsalást, más államok – köztük Magyarország – bankjaival fizettetik meg. És az sem zárható ki, hogy a bankok ezen költségeiket áthárítják az ügyfelekre.

Mindezek alapján talán meglepő, hogy Magyarország 2014. február 4-én írta alá azt a megállapodást, melynek alapján a kért adatokat nem a magyar piaci szereplők külön-külön, hanem a NAV közreműködésével országos szinten fogják megküldeni. Ez a megállapodás azonban teljesen érthető, sőt támogatható, így minimalizálható ugyanis a magyar szereplők adminisztrációs terhe. A FATCA elutasítása pedig Magyarország számára felvállalhatatlan lett volna, hiszen akkor a hazai pénzpiaci szereplők kiszorulnának az USA-ból. És azt is látni kell, hogy az amerikai erőfölény miatt még nagy országok – Németország, Anglia, Franciaország – is elfogadták a FATCA előírásait.

Ez az erőfölény azonban csak látszólagos. Az EU lakossága ugyanis több mint másfélszerese az amerikainak, és az európai GDP is magasabb, még ha csak egy hajszállal is. Az unió tehát gazdasági szempontból legalábbis egyenrangú az USA-val, így elméleti lehetőség lett volna arra, hogy a nemzetközi adócsalás ellen az USA-val közösen valamilyen mindkét félnek előnyös megoldást találjanak. Ezekhez a tárgyalásokhoz ráadásul a szervezetrendszer is meglett volna, hiszen az EU egyik – talán kevésbé ismert – szakpolitikája a közös kül- és biztonságpolitika, amelynek része a harmadik országokkal való pénzügyi tárgyú kapcsolattartás is.

Sajnos nem ez történt, az európai államok nem léptek fel egységesen egy számukra költséges amerikai intézkedéssel szemben. Remélhetjük, hogy a FATCA-val kapcsolatosan nem merülnek fel majd olyan negatív tapasztalatok, amelyek visszavethetik az EU és az OECD adócsalás elleni erőfeszítéseit. A közös érdekérvényesítést tehát még tanulnunk kell itt Európában.