És ha nem jönnek vissza?

A Budapest Bridge reprezentatív felmérése a fiatalok vállalkozó kedvét, karrier elképzelését kívánta feltérképezni. A LogMeIn, az NNG, Prezi és a Ustream által működtetett szervezet az alapítók példájával is ösztönözne, segítene az álmok megvalósításában. Egyúttal e sikertörténetekkel jelzi, ma már nincs lehetetlen, Magyarországról is meg lehet hódítani a világot.

E felmérés másodszor készült el, s a „félig teli pohár” szemléletet követve akár azt is mondhatjuk, kedvezően változnak a fiatalok karrier elképzelései. Tavalyhoz képest már többen kockáztatnának és hagynák ott az alkalmazotti lét biztonságát. Persze, mindezt hosszú távon képzelik el. Rövidtávon más a helyzet. Tízből mindössze ketten választanák az önállóságot, ha az bizonytalan jövedelemmel társulna. A fiatalok ugyanis inkább pesszimisták és gyanakvók: szerintük leginkább a szerencsén és a kapcsolatokon múlik minden. Félnek, hogy ellopják az ötleteiket, és inkább álmodoznak, mint cselekszenek. És várnak. Vagy elmennek. Ha lehet, véglegesen. A fiatalok többsége szerint soha nem volt még ilyen nagy a bizonytalanság és kiszolgáltatottság. Ehhez képest igazán pozitívum, hogy tavalyhoz képest mégis többen gondolják úgy, hogy itthon is lehet karriert befutni.

Ha én kormánypolitikus lennék, s valóban felelősséget éreznék az ország jövőjéért, ezt a felmérést alaposan elemezném. Szakemberekkel megvitatnám, mitől ilyen pesszimisták a fiatalok, miért akarnak ilyen sokan távozni az országból. Nem átmenetileg. Mi az, ami taszítja ezt a korosztályt, miért gondolják azt, hogy nem a teljesítményen, hanem a kapcsolatokon múlik minden? Ez tényleg így van? Vagy a látszat csal? Hogy felelősségteljes kormánypolitikusként biztos legyek a dolgomban, még egy felmérést elvégeztetnék. Nem kormányközeli közvélemény-kutatókkal, hanem független szakemberekkel. Még akkor is, ha félnék az eredménytől. Tartanék attól, hogy az új felmérés csak megerősítené: nem pillanatnyi kalandvágyból hagyják el sokan az országot. Az is önáltatás, ha azt mondjuk, úgyis visszajönnek, hadd tanuljanak kint egy kicsit. Tényleg visszajönnek? Egy egészséges, a tudást, az értéket elismerő, jó hangulatú országba visszamennek az emberek. Ott nem kell hazafiasságot emlegetni lépten-nyomon, nem kell nemzeti érzésről prédikálni, s azt számon kérni. Az benne van az emberben. Mindenkiben. A mértéken nem érdemes vitatkozni. Régen rossz, ha az embernek a haza iránti érzéseit kell bizonygatni. A tettekben megjelenik, ha hagyják.

Nem kérdés, hogy jó, ha a fiatalok nyitottak, s tanulni akarnak. Külföldön is. Az sem kérdés, hogy hosszú távon szükségünk van rájuk. Itthon. Nemcsak azért, hogy itt fizessék a tb- meg nyugdíj-járulékot – bár ha a földön járunk, ez sem mellékes szempont –, sokkal inkább azért, mert a tanult, világot látott ember az ország megújulását, fejlődését segíti elő. Az ő nyitottságuk az országot is újra nyitottá teszi. Jó, ha az ő nemzetközi tudásuk itthon hasznosul. Jó, ha felrázzák a megszokásba belefásult-belefáradt embereket. Egyáltalán: a fiatalok fogékonysága, dinamizmusa a társadalmat is felpörgeti, s értelmet ad az éveknek.

A sok külföldre távozó fiatal ugyanis az itthon maradó hozzátartozókat is kiábrándulttá, fásulttá teszi. Fiatalok nélkül hirtelen megöregszik a társadalom. Nincs miért, kiért hajtani. Gyengül a motiváció. Az üzlet is megérzi ezt a fajta nihilt, kedvetlenséget. A teljesítmény legfőbb forrása apad el így hirtelen. Egy energiában és nyersanyagban szegény országban az ember, a tudás lehet a legfőbb érték, a legfőbb hajtóerő. Ezt régen mintha tudtuk volna. Most inkább csak beszélünk róla. És hitegetjük magunkat: úgyis visszajönnek. És ha nem?!