Így mérik a boldogságot

Kínában a kutatók összesen hat tényezőt vesznek figyelembe a harmóniaindex megalkotásához: a demokráciát, az igazságosságot, a becsületességet, az életerőt, a stabilitást, valamint az emberek és a természet viszonyát. A szempontok kiválasztásához a legutóbbi pártkongresszus adott muníciót. Mint kiderült, a százpontos skálán a vidékiek 59,25 pontot teljesítettek, tehát a teljes harmónia még messze van. A különböző tényezők között a legtöbb pontot (83,65) a becsületesség kapta, a legkevesebbet meg az életerő. Van mit elemezniük az ottani társadalomkutatóknak is.

Bhutánban már jó negyven éve kitalálták a saját gazdasági mérőeszközüket, a GNH-t (Gross National Happiness), aminek alakulásában öt terület a meghatározó: az emberi fejlődés, a kiegyensúlyozott növekedés, a környezet fenntartása, a kulturális és történelmi örökség megőrzése és a jó kormányzás. Az ország alkotmányának 9. cikkelyében az állam céljaként az össz-boldogság növelését határozzák meg. Ma már az ENSZ hivatalos mérőszámnak is elfogadja a GDP, GNP mellett a GNH-t. Kicsit misztikus az egész, ugye?

A többi földrészen sem lényegtelen, hogy érzik magukat a polgárok. Ám ott más a megközelítés. A fejlettebb társadalmakban a pénz, a profit szerepe nagyobb súlyt kap, ehhez pedig elsősorban a gazdaságnak kell jól teljesítenie, azaz az adott országban a GDP-nek kell növekednie. Ha ez megvan, akkor – elvileg – több jut az egyénnek is, tehát a boldogsága legalább anyagi oldalról rendben lehet.

Persze, a vázolt kép itt is, ott is így sematikus. Úgy látszik, minél fejlettebb egy ország, annál fontosabb a pénz, a gazdaság szerepe. Más felmérések meg azt jelzik, az emberek nem lettek arányosan elégedettebbek az életszínvonal emelkedésével. Már-már valósággá válik a jól ismert mondás, a pénz nem boldogít. De vigyázat, ez se feltétlenül igaz, hiszen számtalan példa bizonyítja, hogy hiánya viszont boldogtalanít. A nyugati országokban új közgazdasági irányzat alakult ki e tanulságok modellszerű felhasználására, amely a New Economic Forum keretében próbálja meghatározni, mi kell a polgárok elégedettségéhez.

Vagyis több földrészen kutatók százai álltak rá az emberi boldogság meghatározására, megalapozására, s ehhez közgazdasági modelleket kreálnak. Ez jó, mondhatnánk, aztán visszatérünk a saját napi küzdelmeinkhez. Könnyen kiderülhet ugyanis, hogy minden országban más és már teszi elégedetté az ott élő embereket. A különböző felmérések szerint például Magyarországon különösen elégedetlen emberek élnek. Az OECD 2011-es jelentésében, mely a jobb élet-indexet mutatta be, a magyaroknak csak 23 százaléka elégedett az életével. Ha tippelni kellene, talán nem tévednénk nagyot, ha azt állítanánk, azóta se jobb a helyzet. Azt hiszem, nem lehet ezt az egyébként utolsó helyre elegendő adatot pusztán a történelmi pesszimizmussal, mint nemzeti sorscsapással magyarázni. Egy felmérés könnyen kideríthetné, itt sem kell túl sok a boldogsághoz, csak a megélhetés biztonsága, a normális, emberi munkahely, s béke a társadalomban és otthon. Nincs annál frusztrálóbb, mint amikor egy kis országban a gyűlölködés, a „hazaárulózás” mindennapi jelenséggé válik, s amikor a vezető politikusok a békés egymás mellett élés, a tolerancia helyett harcot hirdetnek. Aktuális ellenséget mindig lehet találni. A gyűlölködés, a sértettség, meg nem értettség azonban nem jelent olyan energiaforrást, amelyből táplálkozva elégedettek, boldogok lehetnénk. Sőt, ezek azok a jellemzők, amelyek inkább csak elszívják az energiát. Az együttműködés, az összetartozás, a közös cél, a tolerancia pedig megsokszorozza. S ha GDP-növekedés kell a boldogságunkhoz, e jellemzőket akár növekedési forrásként is megjelölhetnénk.