Roubini: Globális Ground Zero Ázsiában

Különösen nyugtalanító hallani a japán és kínai tisztviselőket, elemzőket arról, ahogyan országuk kapcsolatát ahhoz hasonlítják, amilyen Nagy-Britannia és Németország között volt a viszony az I. világháború előestéjén.

A Kína és néhány szomszédos ország közötti nézeteltérések, amelyek a vitatott hovatartozású szigetekről, illetve tengeri követelésekről szólnak, csupán a jéghegy csúcsát jelentik. Ahogy Kína egyre nagyobb gazdasági hatalommá válik, úgy fog egyre jobban függni azoktól a tengeri útvonalaktól, amelyek az energiahordozók és egyéb termékek importját biztosítják számára. Ez pedig szükségessé teszi egy olyan hadiflotta kialakítását, amely biztosítja azt, hogy a kínai gazdaságot ne lehessen egy tengeri blokáddal sarokba szorítani.

Amit viszont Kína védelmi szempontból tart szükségszerűnek, az a szomszédos országok és az USA számára agresszívnak és expanzionistának tűnhet. Amit pedig az USA és az ázsiai szövetségesek tartanak védelmi szempontú lépésnek, Kína számára tűnhet agresszív törekvésnek.

A történelem során, amikor egy új hatalom felemelkedett, és szembe került egy meglévővel, katonai konfliktus tört ki. A XX. században például két világháborúhoz is elvezetett az, hogy nem lehetett kezelni Németország felemelkedését.

Természetesen nincsenek kőbe vésett szabályok a történelemben: Kína és a többi érintett ország nincs arra ítélve, hogy megismételjék a múltat. A kereskedelem, a befektetések és a diplomácia hatástalaníthatja a növekvő feszültséget. De ez valóban így lesz?

Európa jelentős hatalmai végül belefáradtak az egymás ellen vívott háborúkba. A szovjet blokk jelentette közös fenyegetés miatt olyan intézményeket hoztak létre, amelyek a békét és az együttműködést teremtették meg. De ilyen intézmények nem léteznek Ázsiában, ahol a régóta fennálló történelmi sérelmek Kína, Japán, Korea, India és a többi ország között továbbra is nyílt sebeket jelentenek. Ázsia jelentős hatalmai között ezek a feszültségek miért váltak egyre súlyosabbá, és miért éppen most?

Először is, a nemrégiben megválasztott, illetve várhatóan megválasztásra kerülő ázsiai vezetők nacionalistábbnak számítanak, mint elődeik. Abe Sinzó japán kormányfő, Hszi Csin-ping kínai államfő, Pak Gun Hje dél-koreai elnök és Narendra Modi, aki várhatón India következő miniszterelnöke lesz, mind ebbe a kategóriába esnek.

Másodsorban, az összes vezető azzal néz szembe, hogy strukturális reformokat kellene végrehajtania ahhoz, hogy fenntartsák a szükséges növekedési ütemet. Ha egy vagy több országban a vezetők nem járnak sikerrel gazdasági fronton, akkor előfordulhat, hogy politikai okokból majd a külföldi „ellenséget” okolják a kudarcért.

Harmadrészt, az Egyesült Államok számos ázsiai szövetségese azon tűnődik, hogy vajon az USA által meghirdetett „ázsiai fordulat” mennyire tekinthető hitelesnek. Figyelembe véve, hogy az USA milyen erőtlen választ adott a szíriai, az ukrán válságra és más geopolitikai krízisövezetek válságára, az USA által Ázsiában kiépített biztonsági rendszer egyre nagyobb mértékben tűnik sebezhetőnek. Kína jelenleg az Amerika által vállalt garanciák szavahihetőségét teszi próbára, növelve annak az esélyét, hogy az USA barátainak és szövetségeseinek – kezdve Japánnal – többet kell majd áldozniuk saját biztonsági szükségleteik fedezésére.

Végezetül, Európában Németország vállalta a felelősséget II. világháború borzalmaiért, és szerepet vállalt abban az évtizedeken át tartó folyamatban, amely elvezetett az EU mostani formájának létrejöttéhez. Ezzel szemben ilyen történelmi megállapodás nem jött létre az ázsiai országok között. Ennek eredményeképpen azok a generációk is soviniszta szellemben nőttek fel, akiknek már nincsen emlékük a háborúról, miközben azok az intézmények, amelyek előmozdíthatnák a gazdasági és politikai együttműködést, kezdeti állapotban maradtak.

Ez valójában a tényezők olyan végzetes kombinációja, amely azzal a kockázattal fenyeget, hogy a világgazdaság kulcsfontosságú régiójában katonai konfliktus alakul ki. Miként tudja az USA hihetően úgy végrehajtani az ázsiai fordulatot, hogy ne az a látszat alakuljon ki Kína szemében, hogy az az ő visszaszorítására irányul, illetve hogy azt a szövetségesek ne a Kínával való megalkuvásként éljék meg? Miként építhet ki Kína egy legitim védelmi katonai képességet, amely kijár egy nagyhatalomnak, anélkül, hogy nyugtalanítaná a szomszédos országokat és az USA-t? És miként tud Ázsia többi hatalma megbízni az USA-ban, hogy az majd támogatja az ő legitim biztonsági igényeiket, ahelyett, hogy lemondva róluk valójában egy kínai dominancia alatti finnlandizációnak ad utat (A kifejezés azt a jelenséget írja le, amikor egy nagyhatalom jelentős befolyást gyakorol egy szomszédos kisebb ország politikájára. A fogalom a Szovjetunió és a semleges, a szocialista táborhoz nem tartozó Finnország hidegháború évei alatti sajátos kapcsolatrendszerére utal – a szerk.).

Hatalmas bölcsességre lesz szükség a régió és az USA vezetőinek részéről ahhoz, hogy diplomáciai megoldásokat találjanak Ázsia sokrétű geopolitikai, geogazdasági feszültségeire. A megfelelő regionális intézmények nélkül ugyanis alig van más mód, amely biztosítaná, hogy a béke és a prosperitás iránti vágy érvényesüljön azon feltételek és ösztönzők felett, amelyek a konfliktus és a háború irányába mutatnak.

Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org