Tévhitek a hatalomról

Próbálom elképzelni, miféle kép élhet a politikusokban arról, hogy milyen a magyar vidék. Végtelen búzamezők, megművelésre váró földek, és mindenütt szűrös, magyar népdalokat éneklő kedves emberek, akik arra várnak, hogy végre fejlődhessenek, de az öltönyös döntéshozók Budapestről elrabolják a pénzt. Na de most aztán változtatnak, végre megindulhat felfelé a vidék, nem is akárhogyan: minisztériumok lesznek ott! Sőt, államtitkárságok is! Sorra jönnek a jelentkező városok, egyedül azt sajnálom, hogy Tótkomlós, ahonnan a családom magyar ága származik, még egy főosztályt sem kap, pedig háromszor akkora, mint Felcsút.

A rendszer alaptévedését jól mutatja az indoklás, hogy a földművelésügyet miért vigyék Debrecenbe. Szerintük nem járja, hogy Budapesten döntsenek, ahol nincs föld. Nem tudom, a döntéshozók hányszor látták Debrecent, de segíthetek: ott is betonoztak, nincsenek nagy megművelhető területek, leszámítva a régi stadionjuk vendégszektora előtti lápvidéket. Mintha azt hinnék, hogy egy város akkor lehet csakis értékes, ha van minisztériuma – ez persze a kampányban jól jön majd. Azt viszont még mindig senki nem magyarázta meg, mi lehet annál jobb, mint ha az összes szaktárca és államtitkárság egy gyalog nagyjából húsz perc alatt bejárható körön belül van.

Eközben a háttérben a központosítás minden eddiginél nagyobb. Tegnap a Parlamentben elhangzott a zombiminisztérium szó is, és valóban, minden háttérbe kerül a Miniszterelnökség mögött, ahol Lázár János meghozza a valódi döntéseket a tárcák helyett.

Ha most egy átlagos vállalat vezetője azt mondaná, hogy minden egyes döntéssel saját maga próbálkozik, a céges orvos előbb-utóbb elmagyarázná neki, hogy a legjobb két hét szabadság lenne valamelyik távoli erdő csendjében. És ez nem Lázárról szól. Hanem arról, hogy ha valaki azt mondja, hogy akárki képes egymaga kézben tartani az ország működését, az hazudik. Mindegy, a cég legfeljebb csődmegy, aztán két hét múlva újjáalakítják más néven.