Brigitta, a szobalány: humántőke és a bérkérdés

Negyed századdal a rendszerváltás és tíz évvel az uniós belépés után is brutális lemaradásban vannak a magyar bérek. Nincs miért csodálkozni, hogy felgyorsult a magyarok elvándorlása, és egyes számítások szerint Ausztriában már a török kisebbséget is meghaladja a magyar. Ráadásul az Eurostat tanúsága szerint az osztrák és a magyar egy főre jutó fogyasztás uniós csatlakozásunk óta nem közeledik egymáshoz, hanem távolodik. Nem meglepő, hogy tíz év várakozás után a legkülönbözőbb helyekről hangzik el a béremelés követelése.

A bérek emelésének szakmai ellenzői úgy érvelnek, hogy a termelékenységhez viszonyítva a magyar bérek a helyükön vannak. Az osztrák termelékenység duplája a magyarnak, és ez magyarázza az óriási bérkülönbségeket. A nyugati országokban a termelékenység nagyjából duplája a keletiekének, amelyhez négyszer akkora bérek tartoznak. Nincs mit tenni, el kell fogadjuk a helyzetünket, magasabb béreink majd akkor lesznek, ha a termelékenységünk megközelíti a nyugatit.

Ez a fejtegetés azonban nem magyarázat a helyzetünkre, csupán a probléma újrafogalmazása. Rendben van, hogy a termelékenység meghatározza a béreket, de mi határozza meg magát a termelékenységet, illetve hogy bizonyos szintű termelékenységhez milyen bér tartozik? Miért nem emelkedik a bér a termelékenységgel azonos ütemben? A keletieket kiemelve a mintából, a fejlettebb uniós tagállamok körében bizony ezek együtt emelkednek: az uniós átlagtermelékenység másfélszeresét elérő országban másfélszer akkora bérek is vannak, mint az uniós átlagbér. Kelet-nyugat összehasonlításban azonban az a helyzet, azonban miért van az, hogy a nyugati országok a keletiek termelékenységének duplájánál négyszer akkora béreket fizetnek?

Nem nehéz azt gondolni, hogy a keleti humántőke sokkal rosszabb a nyugatinál. Szerencsére létezik az OECD-nek egy teljesen releváns felmérése, az úgynevezett PIACC, amely az ismert PISA tesztekhez hasonló három kompetenciát vizsgálja, de nem diákok, hanem a felnőtt munkavállalók körében. A termelékenységünket saját magunk gyengeségeivel magyarázó értelmezés szerint azt várnánk, hogy a keleti munkavállalók jelentősen gyengébb jellegzetességeket mutassanak, mint a nyugatiak.

A 2013-as legfrissebb PIACC jelentés tanúsága szerint azonban ez a feltételezés nem igaz. A keleti és nyugati munkavállalók piaci kompetenciái között nincs érdemi különbség. (Magyarország a PIACC felmérésben nem vesz részt.). Ráadásul más adatok is hasonló helyzetre utalnak. 2009-ben még Magyarország minden PISA kompetenciában megelőzte Ausztriát, miközben Ausztria amúgy is óriási átlagtermelékenység előnye folyamatosan nő.

Brigitta sem lesz hirtelen dupla annyira termelékeny Ausztriában, mint Magyarországon. Takarít, ágyat vet, törölközőt vasal. Lehet azzal érvelni, hogy ha nem a személyes képességek határozzák meg a termelékenységet, akkor a munka szervezettsége, a munkavállaló kezébe adott technológia minősége. Erről azonban a munkaadó dönt, aki a magyar hozzáadott érték nagy részében a multinacionális cég. Az alacsonyabb bérezésű munkahelyek esetében pedig pont az alacsony minimálbér miatt a vállalatvezető megteheti, hogy fejlettebb technológia helyett azzal versenyez, hogy létminimum alatti bérekkel zsákmányolja ki a munkavállalóit. (Magyarországon 2010-ben 3,7 millió ember jövedelme volt a létminimum alatt. Azóta a KSH indoklás nélkül abbahagyta ezen statisztika közlését.)

Az átlag munkavállalók határtermelékenységi különbségét, és így a hatalmas bérkülönbségeket tehát nem a humán tőke okozza. Van azonban egy tényező, amely matematikai keménységgel magyarázza, hogy miért alacsony a keleti hozzáadott érték. Ez a tényező maga a minimálbér. A visegrádi országokban a minimálbér 2 euró óránként, a nyugatiakban a minimálbér, illetve az ipari bérpadló nagyjából 12 euró. Ez teljesen logikusan azt jelenti, hogy egy transznacionális cég telephely választási döntésénél olyan termelési fázis nem maradhat a nyugati országokban, amely nem termel meg 12 eurót, hiszen az nem lenne kifizetődő. Ezeknek a termelési fázisoknak mind keletre kell menniük, aminek következtében a nyugati átlag nő, a keleti csökken (Világgazdaság, 2014. május 6.). Mindez pedig elhelyez minket átlagtermelékenység tekintetében, és áttételesen „megmagyarázza” a keleti béreket is.

Mi következik mindebből követendő szakpolitika tekintetében? Az, hogy a minimálbér emelése kulcsfontosságú gazdaságpolitikai eszköz. Nyilvánvaló, hogy fontos a hazai munkavállalók képzése, az oktatási rendszer folyamatos javítása, az oktatási rendszer jó működésének finanszírozása. Ezzel szemben a hazai GDP-arányos oktatási kiadások a 2003-as 6 százalékról 2013-ra fokozatosan 4 százalék alá süllyedtek, ami aláássa a még meglévő humán tőke bázisunkat is. A probléma azonban az, hogy segíthetné a kormányzat bármilyen jól a humántőke fejlődését, a fenti matematikai összefüggés miatt továbbra is vonzanánk az alacsony hozzáadott értékű termelést, az észak-nyugati országok pedig kizárnák azt, azaz az átlagtermelékenységi és ennek megfelelően a bérkülönbségek fennmaradnának.