Az öregkori nyomor felé menetelünk

Demográfiai okok miatt csak a következő tizenöt évben több mint 500 ezer fővel csökken a járulékfizetők száma. 2019-ig 2,1 millió ember éri el a 65 éves nyugdíjkorhatárt, míg csak 1,6 millió fiatal lép ugyanebben az időszakban a munkaerőpiacra. Persze lehet játszadozni azzal, hogy a nyugdíj mértékét a felnevelt gyerekek számához kötjük, de mire a koncepció hatása érződne, addigra a nyugdíjrendszer már régen a fejünkre omlott.

A kivándorlás, a külföldi munkavállalás miatt a legvisszafogottabb becslések szerint további 500 ezer fővel csökkenhet a Magyarországon járulékot fizetők száma, de néhány előrejelzés szerint akár egy millió fővel is kevesebben lehetnek. A munkanélküliség, a közfoglalkoztatás, a megváltozott munkaképesség és hasonló okok miatt további legalább 500 ezer fővel csökkenhet azon járulékfizetők száma, akik a mindenkori abszolút minimum értékeknél magasabb járulékot képesek fizetni. A járulékbevételek a kényszerű közteher-optimalizálási stratégiák általános elterjedtsége miatt is apadnak. Hagyományos és egy életen át tartó munkaviszony – amely a járulékfizetés szempontjából ideális lenne – ma már egyszerűen nem létezik. Emellett a magyar GDP közel 22 százaléka még ma is a szürke- és feketegazdaságban képződik, ahonnan természetesen semmilyen járulékbevétel nem érkezik a nyugdíjkasszába sem.

A nyugdíjasok száma közben folyamatosan nő. A következő években nyugdíjba megy a magyar „baby boomer” nemzedék, akik a Ratkó-korszak szülöttei. Igaz, közülük közel 600 ezer főt az fenyeget, hogy még résznyugdíjra sem szereznek jogosultságot, mert 15 év szolgálati időt sem tudnak felmutatni. A 2040-es években az utolsó nagylétszámú magyar generáció, az 1970-es évek derekán született „Gyes-nemzedék” is nyugdíjba vonul, miközben az ország lakosságának már 30 százaléka lesz 65 évesnél idősebb. És az időskorban várható élettartam évről évre növekszik, ma átlagosan egy 65 éves hölgy közel 19 évet, egy férfi közel 15 évet él még.

De mi történik akkor, ha Magyarországon aktív dolgozóként egyre kevesebben fizetnek egyre rövidebb ideig egyre kevesebb járulékot, miközben nyugdíjasként egyre többen akarnak egyre hosszabb ideig egyre több járadékot? A matematika könyörtelen. Ha kevesebbet kell többfelé osztani, egyre kisebb lehet csak a nyugdíj.

A társadalmi elöregedés körülményei között ezért pilótajáték a felosztó-kirovó elvre épített öregségi nyugdíjrendszer. Az idősek még számíthatnak az ellátásra (bár egyre csökkenő mértékben), míg a fiatalabb korosztályok már egyre kevésbé. A mai ötvenes nemzedék a mai hatvanas nemzedéknél jóval kevesebbre számíthat, a mai negyvenes nemzedék a mai ötvenesekénél is sokkal kevesebbre, és a mai harmincasok – mire beleöregszenek a nyugdíjas korba – pedig semmi jóra nem számíthatnak. Ráadásul egy friss tanulmány szerint ők lehetnének az első nemzedék, akiknek már a gyermekeik számától is függhetne a nyugdíjuk.

Mégsem teszünk valójában semmit. Békák vagyunk, akik a lassan melegedő vízben ülünk, és így nem vesszük észre, hogy belőlünk főzik a levest? Ideje kiugranunk a fazékból, mert így csak az öregkori nyomor felé menetelünk.

Szerintem az élőmunkát terhelő járulékokból nem lehet finanszírozni a nyugdíjrendszert a jövőben, mert az elöregedés és a foglalkoztatási szétaprózottság nem teszi ezt lehetővé. Semmilyen megoldási javaslat nem lehet sikeres, ami a járulékokra próbál variációkat kitalálni. A gyermektelenségi adóval való próbálkozás sem megoldás. Fogyasztási adóból kellene finanszírozni egy európai alapnyugdíjat, valamint erős állami ösztönzőkkel kell bátorítani az erre képes polgárokat az öngondoskodásra. Így talán lesz esélyünk arra, hogy ne a nyugdíjas forradalmak agressziója ébresszen rá minket a jövőnkért érzendő közös, mai felelősségünkre.