Az uniós források nem tettek csodát az országgal

Az EU-források felhasználásának szempontjából még javában tart 2007-2013-as fejlesztéspolitikai időszak: az úgynevezett n+2-es szabály szerint ugyanis a 2013-ban záruló periódus forrásait még két évvel később, azaz 2015 végéig el lehet költeni. Közben viszont lassan startra kész az új fejlesztési ciklus pénzügyi tervezete, a 2014-2020 közötti éveket lefedő Széchenyi 2020 keretprogram. Miközben az előző fejlesztési periódusban elvben közel 8000 milliárd forint állt Magyarország rendelkezésére, az új, 2020-ig tartó keretprogramból ennek potenciálisan is csupán 90 százaléka használható majd fel. Persze 7200 milliárd forint is nagyon jelentős összeg: éves átlagban a teljes magyar gazdaság beruházásainak 20 százalékát teszi ki, és közel 50 százalékkal nagyobb, mint a költségvetési szektor összes beruházásainak értéke. Vagyis az EU-források felhasználása ezután is vitathatatlanul meghatározó szerepet játszik majd a magyar állami beruházásokban, de közvetett hatásai a magángazdasági fejlesztéseknél is jelentősek lesznek. Bár még várni kell azzal, hogy végleges mérleget vonjunk az előző hétéves időszak teljesítményéről, az biztosan látszik, hogy az uniós források nem tettek csodát az országgal. Elmaradt a remélt prosperálás, sőt, a nyugat-európai államokhoz képest számottevő gazdasági felzárkózásról és az állampolgárok jólétének érdemi növekedéséről sem beszélhetünk, ellentétben például Lengyelországgal vagy Szlovákiával.

Félrevezető lenne viszont ebből arra a következtetésre jutni, hogy mindez elsősorban az elmúlt hét év fejlesztéspolitikájának bűne lenne. Inkább úgy látom, hogy nagyrészt a gazdaságpolitika, különösen a költségvetési politika súlyos hibái okolhatók azért, hogy a nagymérvű EU-források idején csak szerény gazdasági teljesítményt nyújtott Magyarország. A tapasztalatok persze azt mutatják, hogy bőven akadtak hibák a fejlesztési intézményrendszerben is. Joggal volt kritizálható többek között az álságos pályázati rendszer a közszférában; az önkormányzatok vagy a különféle állami intézmények jellemzően nem saját fejlesztési igényeik, hanem az uniós források kínálta prioritások mentén, valamint pályázói kapacitásuk függvényében versengtek az európai fejlesztési pénzekért.

A magyar kormány még a választások előtt jelentősen átalakította az uniós források felhasználásának intézményrendszerét. A korábbi hibák korrigálására való törekvés tetten érhető a változtatásokban, érdemi értékelés erről azonban egyelőre elhamarkodott lenne. Július második felétől ugyanakkor egyre több konkrétum lát napvilágot a források felhasználását alakító operatív programok tartalmáról is. Az egyértelműen látszik, hogy a fejlesztéspolitika fókuszában a gazdaságfejlesztés áll: a GINOP, azaz a Gazdaságfejlesztési és Innovációs Operatív Program a Széchenyi 2020 forrásainak közel 40 százalékát koncentrálja. A terület- és településfejlesztésre, a közlekedésre, környezetre és energiahatékonyságra, az emberi erőforrások fejlesztésére egyenként az összes uniós forrás hasonló hányadát, operatív programonként 12-14 százalékát szánná Magyarország, a források mintegy 3,5-4 százaléka pedig közvetlenül a fejlettnek minősülő Közép-Magyarország régióba kerülne. Az ördög persze majd a részletekben rejlik – a források allokációs terve mindenesetre összhangot mutat a kormányzat gazdaságpolitikai koncepciójával, amely kiemelten kezeli a közvetlen gazdaságfejlesztést. A fő kérdés valójában az, hogy képes lesz-e ez a fejlesztéspolitikai megközelítés kezelni a tartós növekedéshez ugyancsak elengedhetetlen területi és társadalmi kohézió problémáját. Erre ugyanis mintha feltűnően kevés jutna országunk ilyen típusú problémáihoz képest.

VG-Páholy-tagok: Bartha Attila, Bod Péter Ákos, Hegedűs Miklós, Veres Zsolt.
Megjelenés minden szerdán.