Az ütés csattanását senki nem hallotta az atombombával felérő válaszcsapás miatt

Határozott pofont adott hitelezőinek Argentína azzal, hogy elutasította két befektetési alap kétségbe vonható, ámde több bíróság által jóváhagyott követelésének teljesítését. Kár, hogy az ütés csattanását senki nem hallotta az atombomba erejével felérő válaszcsapás miatt. Mert hiába győzködi Buenos Aires partnereit arról, hogy ez a törlesztés elmaradása nem fizetésképtelenségből ered, hogy a kormányt egy jogi trükkel sarokba szorították, a világ csak azt a szót fogja kihallani a csatazajból, hogy „államcsőd”.

Márpedig ha van egy ország a Földön, ahol ennek a szónak nem lenne szabad elhangozni, az Argentína. Valaha a világ egyik leggazdagabb országa, amely az elmúlt évtizedekben az elhibázott kormányzati döntések egyik élharcosává, egyben legnagyobb áldozatává vált. Az az ország, amelynek előző államcsődje olyan döbbenetes példát szolgáltatott a nyugati világ irányítói számára, amelyek – ha felelősebbek ugyan nem is lettek ezáltal – most már pontosan tudják: mi az, amit minden áron el kell kerülni.

A legszomorúbb a történetben az, hogy éppen Argentína nem okult abból, ami 2001–2002 fordulóján történt. Abból, hogy nem lehet megmenteni egy országot azzal, ha az állam magánszámlákat zárol, ha cégeket einstandol egy tollvonással, ha hazudik a gazdaság valós állapotáról. Tény, a kétezres évek unortodox gazdaságpolitikája ideig-óráig még működött, ám Buenos Aires nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy megbosszulja magát, ha a csőd után elveszített bizalom visszanyerése helyett tovább szélesítik a szakadékot a kormány és a külföldi befektetők között. Ahogy annak a hamis illúziónak a kergetése is megbosszulja magát, hogy egy ilyen ország képes önállóan talpra állni, talpon maradni.

Az államcsődtől visszafelé vezető út pedig, ha lehet, most még rögösebb, mint 13 évvel ezelőtt volt. Ma már nem rengeti meg a piacokat, ma már senkit nem is érdekel Argentína, ma már senki nem akar segíteni rajta. Igaz, nem is hagyná.