A felejtés joga és a nyilvános magánélet

A Google Street Viewerrel virtuálisan bejárhatjuk a föld nagyvárosait. Kérdés, hogy milyen áron? Japánban éles tiltakozást váltott ki, hogy a program segítségével otthonokba, épületekbe lehetett belátni. Japán azonban nem a hangos perek országa, így csendes egyeztetések után a Google egyszerűen alacsonyabbról filmezett, a régi felvételeket pedig törölte. Svájcban ezzel szemben a hatóság beperelte a Google-t, hogy nem használ megfelelő anonimizálási technikát, nem teszi eléggé felismerhetetlenné az arcokat.

Az svájci legfelsőbb bíróság végül a cégóriást komoly változtatásokra kötelezte. Az Egyesült Államokban egy vidéki házaspár indított pert arra hivatkozva, hogy családi házuk fotójának feltöltésével a Google birtokháborítást követett el és vétett a magánélet sérthetetlensége ellen. Az amerikai igazságszolgáltatás fonákja, hogy a bíróság igazat adott a házaspárnak, de kártérítésként mindössze 1 dollárt ítélt meg. Sőt, a párnak szembe kellett néznie a „Streisand hatással” is. Éppúgy jártak, mint a híres énekesnő, aki beperelte a Malibu-i házát lefényképező paparazzit.

A bumeráng azonban visszaütött, a fényképre éppen a per hatására több százezren kattintottak. Magyarországon a Google és az Adatvédelmi Hatóság hosszas egyeztetését követően nagyjából egy éve indult a Street Viewer, jogi aggályokat azóta nyilvánosan a programmal kapcsolatban nem fogalmaztak meg. A magánszféra megítélése kapcsán az egyes országok közötti kulturális különbségek tehát óriásiak, sőt, még a jogi felfogás is nagyon eltérő. Az ellentétekre jelen pillanatban keresve sem találnánk jobb példát, mint a „felejtés jogát”, azaz, hogy nem kívánatos adatainkat (illetve valójában csak az azokra mutató linkeket) az internetről – legalábbis Európában – eltávolíttathatjuk.

A fenti megoldás az amerikai gondolkodástól végtelenül távol áll. Ott a szólásszabadsághoz és az információhoz való alkotmányos jog értelmezése mellett szinte elképzelhetetlen, hogy nyilvános adatbázisokból valós, de kellemetlen adatokat töröltethessünk. Európában azonban teljesen más a helyzet. A sokat kritizált, nem egységesen alkalmazott 1995-ös uniós adatvédelmi irányelv már a kezdetektől tartalmazta, hogy minden érintettnek joga van a rá vonatkozó elavult, pontatlan, vagy irreleváns adatokat töröltetni. Ez a jog azonban csaknem 20 éven át csak papíron létezett, mígnem egy spanyol férfi 5 évvel ezelőtt pert indított, hogy a Google egy valós, de már idejétmúlt, előnytelen adatot tegyen elérhetetlenné.

Az Európai Bíróság nemrégiben helyt adott a férfi kérelmének, és Google-t a linkek törlésére kötelezte. A döntés óriási viharokat kavart. Az óceán mindkét partján azóta is komoly viták folynak, miközben az európai törlési kérelmek száma mára már meghaladja a 80-100 ezret.

Az egyik oldalról persze nagyon is üdvözlendő, hogy a számunkra hátrányos adatok törlését kérhetjük. Ki ne szeretné, hogy nevét a keresőmotorba írva ne jelenjenek meg olyan adatok, amelyek pontatlanok, vagy már régen elavultak, és nem is vetnek ránk jó fényt. Miért ne örülnénk, hogy gyermekeink majd felnőtté válva a világhálóról töröltethetik felejtésre érett, sőt kínos képeiket, adataikat. Hát hol itt a probléma?

Talán ott, hogy miközben a magánemberek érdekeit kívánjuk védeni, indokolatlan hatalommal ruházunk fel néhány céget (akik saját statisztikáik szerint a kérelmek mintegy 30 százalékát visszautasítják). Előbb elismerjük a Google-nek azt a jogát, hogy valamennyiünk magánlakását megörökítse (akár úgy, hogy a fényképre véletlenül mi is rákerülünk), majd a fotót adatainktól megtisztítva nyilvánosságra hozza. Most pedig a keresőmotorok üzemeltetőit (Google, Yahoo, Microsoft) hatalmazzuk fel arra, hogy saját maguk, mintegy hatóságként döntsenek arról, hogy egy ránk vonatkozó adat elavult-e, pontatlan-e, irreleváns-e, sértő-e, törlendő-e.

Kérdés, hogy amikor az adatvédelmi hatóságok amúgy is nehezen találják meg tényleges szerepüket, és sokszor valós eszközök, konkrét hatáskör és egységes európai szabályozás hiányában súlytalannak bizonyulnak, miért magáncégek kapják meg azt a jogot, hogy internetes profilunk tekintetében szociális „életünk és halálunk uraivá” váljanak.

Vajon miért nem az adatvédelmi hatóságainkra bízzuk, hogy törölni kért adatainkat illetően objektív, következetes, transzparens döntést hozzanak. Félreértés ne essék, ezt a „hatalmat” a Google, a Yahoo és a Microsoft nem kérték maguknak, sőt igyekeznek felnőni a feladathoz, és maguk szabályozzák a törlési kérelmek kezelését (persze csak Európában). Mégis nehezen érthető, hogy az unió legfőbb jogalkalmazó szerve vajon miért telepít magáncégekre ilyen fokú adatmonopóliumot. És egyáltalán hogyan lehetséges, hogy Európában bíróság (és nem a jogalkotó) ruház fel magáncégeket kvázi hatósági hatáskörrel?

Vannak tehát kérdések, amelyekre nincsenek még válaszok. Mi pedig mindeközben csak reménykedhetünk, hogy a Google és a többi internetes nagyágyúk bölcsen sáfárkodnak majd magánéletünkkel és személyes adatainkkal, hiszen jelenleg Európában ők döntenek arról, hogy hol húzódnak majd magánszféránk, jó hírnevünk határai, és kitörölnek-e néhányat az általunk hátrahagyott, számunkra nemkívánatossá vált „elektronikus lábnyomokból”.