A hanyatló Oroszországgal szembeni nyugati stratégia

A Nyugatnak egyrészt ellen kell állnia Vlagyimir Putyin orosz elnök azon kihívásával szemben, amely az 1945 utáni normákat sérti meg, amikor katonai erővel jelent be területi igényeket, másrészt nem szabad teljesen elszigetelnie Oroszországot, azt az államot, amellyel azonos érdekei vannak a nukleáris biztonság, a terrorizmus elleni küzdelem, a sarkvidék kérdésében és olyan regionális ügyekben, mint Irán és Afganisztán.

Természetes, hogy dühöt váltanak ki Putyin lépései, a düh azonban nem stratégia. A Nyugatnak pénzügyi és energetikai szankciókat kell alkalmaznia Oroszország megfékezésére, de nem szabad szem elől téveszteni azt sem, hogy más kérdésekben együtt kell működnie az országgal. Nem könnyű ezt a két szempontot összeegyeztetni, egy új hidegháború azonban senkinek sem kedvezne. Nem meglepő, hogy a specifikus politikai ajánlások terén az Aspen Group két táborra oszlott: az egyik fokozná a nyomást Oroszországgal szemben, a másik viszont a tárgyalásos rendezést tartaná szükségesnek.

Ezt a dilemmát valójában hosszú távú perspektívába kell helyezni: milyen Oroszországot szeretnénk látni tíz év múlva? Putyin agresszív katonai fellépése és az erőteljes propaganda ellenére Oroszország egy hanyatlóban lévő állam. Putyin Kelet felé tekintő illiberális stratégiája, illetve az ezzel egyidejűleg a Nyugattal szemben folytatott nem hagyományos háborúja Kína benzinkútjává teszi Oroszországot, miközben elvágja országát a nyugati tőkétől, technológiától, illetve azoktól a kapcsolatoktól, amelyre szüksége lenne.

Az ellenfelek közül néhányan talán üdvözlik Oroszország hanyatlását azon az alapon, hogy ezzel valójában önmagát oldja meg a probléma. Ez azonban rövidlátó stratégia lenne. Száz évvel ezelőtt az Osztrák-Magyar Monarchia és az Oszmán Birodalom hanyatlása igen súlyos következményekkel járt a nemzetközi rend szempontjából. A legjobb forgatókönyv az volna, ha a következő évtizedben egy, a gondjait leküzdő, kiegyensúlyozott Oroszországot látnánk.

Oroszország hanyatlásának jelei elég egyértelműek: az olajárak 2000-es évek eleji emelkedése mesterséges lökést adott a gazdaságnak, amely alapján a Goldman Sachs a világ főbb feltörekvő piacai közé sorolta az országot. Mára azonban ez a típusú növekedés eltűnt. Oroszország GDP-je az amerikainak mintegy egyhetedét teszi ki, és a 18 ezer dolláros egy főre jutó jövedelme vásárlóerő-paritáson mérve hozzávetőleg az amerikai érték egyharmadát éri el.

Az olaj- és gázkivitel az orosz export kétharmadát teszi ki, ez a szektor adja az állami bevételek felét – és a GDP 20 százalékát –, miközben a magas technológiájú kivitel a feldolgozott termékek exportjának csupán 7 százalékát fedi le, szemben az amerikai 28 százalékos adattal. A forrásokat nem hatékonyan allokálják a gazdaságban, a korrupt intézményi és jogi struktúrák pedig a magán beruházásokat hátráltatják.

A közegészségügyi rendszer zűrzavaros állapotban van. A születések aránya csökken, a halálozási ráta pedig növekszik, az átlag orosz férfi csak a hatvanas éveinek elejét éri meg. Az ENSZ demográfusainak becslései szerint Oroszország népessége a mai 145 millióról a század közepére 121 millióra fogyatkozik.

Oroszország jelenleg egy ipari banánköztársaságnak tűnik, jövője azonban többféleképpen is alakulhat. Tehetséges humánerő-állománnyal rendelkezik, és néhány szektorban, mint például a védelmi iparban fejlett termékeket tud előállítani. Néhány elemző úgy véli, hogy reformokkal és modernizációval az ország képes lenne leküzdeni a nehézségeket.

Dmitrij Medvegyev korábbi államfő, akit aggasztott az, hogy Oroszország ahelyett, hogy a fejlett országok státuszát elérné, a közepes jövedelmű országok táborába kerülhet, pont ilyen terveket dolgozott ki. Ebből azonban kevés valósult meg a burjánzó korrupció miatt. Putyin alatt az ország átalakulása meghiúsult, Oroszország továbbra is kizárólag a világban elfoglalt helyével foglalkozik.

Putyinnak nincs megfelelő stratégiája Oroszország hosszú távú felemelésére, és opportunista módon reagál – igaz néha rövid távon sikeresen – a belső, illetve a külső fenyegetésekre. Oroszország így a nemzetközi status quo revizionista kihívójává vált, amely más revizionista hatalmak katalizátora is szeretne lenni.

Az antiliberalizmus ideológiája és az orosz nacionalizmus azonban nem elegendő ahhoz a puha hatalomhoz (soft power), amire az országnak szüksége lenne ahhoz, hogy növelni tudja regionális és globális befolyását. Ebből adódóan korlátozott az esélye annak, hogy egy Oroszország vezette Eurázsiai Unió versenyre tudna kelni az Európai Unióval.

Bármi lesz is az eredménye Putyin revizionizmusának, Oroszország nukleáris fegyvereinek, olaj és gázlelőhelyeinek, a kibertechnológia terén meglévő képességeinek köszönhetően, illetve Európához való közelsége miatt gondot tud okozni a Nyugat és a nemzetközi rend számára. Egy olyan megfelelő stratégia kidolgozása és alkalmazása, amely egyrészt féken tudja tartani Putyint, másrészt biztosítja az Oroszországgal való hosszú távú együttműködést, az egyik legfontosabb kihívás, amely jelenleg a nemzetközi közösséget éri.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org