Andor László: Gini a palackból

Úgy tűnik, az egyenlőtlenségről szóló vita egyre csak mélyül és szélesedik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy sok szó esik az egyenlőtlenségekről azokon a fórumokon, ahol a gazdasági, politikai és szellemi elitek képviselői a világ aktuális ügyeit rendszeresen megtárgyalják.

Volt szó az egyenlőtlenségekről legutóbb Davosban (Christine Lagarde IMF-vezér csatlakozott a kórushoz), majd pedig az osztrák "Davos", az augusztusi Alpbach szimpozion keretében tartottak érdekes és részletes vitát a társadalmi egyenlőtlenségek alakulásáról.

Alpbach vendége volt a szerb-amerikai Branko Milanovic professzor, aki korábban a Világbanknál dolgozott vezető közgazdászként. Teltházas előadása keretében rámutatott, hogy bár világgazdasági értelemben kevesebb ma az egyenlőtlenség, mint korábban, egyes országokon belül a jövedelmi polarizáció fokozódhatott, és főleg az északi féltekén. Ez épp elég magyarázat arra, hogy miért is van terítéken a téma.

A Kuala Lumpurban szeptember elején rendezett Világgazdasági Szimpozion (GES) a Nobel-díjas Joseph Stiglitz főszereplésével kutatta az egyenlőtlenségek okait, és próbálta mérlegelni a probléma súlyát és feltérképezni következményeit. Egyértelműnek tűnik, hogy az elmúlt két-három évtizedben az egyenlőtlenségek elsődleges forrása a deregulált pénzügyi rendszer volt. Ennek következtében alakultak ki azok a magas jövedelmek, amelyek a termelékenységi trendektől messze elszakadva gazdagították a felső 4-5 százalékot.

A pénzügyi rendszer mellett persze vannak más tényezők is, amelyek az egyenlőtlenségek kockázatát hordozzák. Minden új technológia például, ha megjelenését nem kíséri az általános oktatásba és képzésbe történő befektetés, inkább kedvezhet azoknak, akik már anyagi előnyökkel rendelkeznek, és kirekesztheti a fejlődésből azokat, akik hátrányos helyzetből indulnak.

Mind Alpbach, mind Kuala Lumpur közönségét érdekelte az Egyesült Államok és Európa összehasonlítása az egyenlőtlenségek szempontjából. Mind Amerikára, mind Európára jellemző, hogy az egyenlőtlenségek az 1970-es évek válságai után indultak újból növekedésnek. Míg azonban az Egyesült Államokat hatalmas termelékenység-növekedés jellemezte az elmúlt harmincöt évben, a bérek összességében 2-3 százalékkal tudtak csak emelkedni. Az OECD statisztikája szerint az USA minimálbére az egyik legalacsonyabb a mediánjövedelemhez képest, így nem jelent elégséges védelmet az elszegényedés ellen.

A hasonló trendek ellenére elmondható: az európai szociális modell továbbra is több és erősebb társadalmi kohéziót garantál, mint ami Amerikában tapasztalható. A társadalom "legalsó" negyedének, és különösképpen a legalsó tizedének az életszínvonala Németországban összehasonlíthatatlanul jobb, mint az USA-ban. Az általános német minimálbér bevezetése tovább javítja az összképet – a produktivitás veszélyeztetése nélkül.

Nem mindegy azonban, hogy az EU-USA összehasonlításban egy aggregátumnak tekintjük-e az európai országokat vagy sem. Ha ugyanis az EU egészét egy társadalomnak tekintjük, akkor Európa lényegében ugyanazt a statisztikát produkálja, mint az USA. Ez azonban – szerintem – félrevezető, hiszen mind a gondolkodást, mind a jóléti politika lehetőségeit alapvetően a nemzeti keretek határozzák meg az EU-ban.

Számunkra aggasztó, hogy a válság következtében az országokon belül a Gini-index által mért egyenlőtlenségek csak növekedtek, és különösképpen az euróózónán belül figyelhető meg polarizáció. Igaz ugyan, hogy Lengyelország vagy Románia dinamikus gazdasági növekedése egyfajta konvergenciát jelez, de közben a dinamikus zónához tartozó Lettországban mérjük a legmagasabb egyenlőtlenségeket, a leggyorsabb ütemű romlás pedig a hét éve stagnáló Spanyolországban tapasztalható.

A GES oknyomozása kiterjedt a monetáris politika és a társadalmi egyenlőtlenségek közötti összefüggések feltárására is. A vita résztvevői, a volt Clinton-tanácsadó Stiglitz és a volt Bush-tanácsadó Edward Lazear egyetértettek abban, hogy a monetáris politika komoly hatást gyakorol a jövedelem-eloszlásra (például adósok és hitelezők, aktív dolgozók és nyugdíjasok között), és bár az egyenlőtlenségek csökkentésének feladatát nem veheti magára, fontos, hogy a fennálló hatásokról informálja a társadalmat.

Kérdés, hogy mit lehet, és mit kell tenni az egyenlőtlenségek mérséklése érdekében. Inkább a skála alján, vagy inkább a tetején kell-e beavatkozni? Piketty nem az egyetlen, akinek legelőször az adóztatás jut az eszébe. Az örökösödést, vagy általában a vagyont terhelő adók kerülnek elsősorban számításba, mivel ezek veszélyeztetik a legkevésbé a gazdasági teljesítményt és a keresletet. Hogy be lehet avatkozni a magas jövedelmeknél, mutatja az is, hogy a bankárok bónuszainak korlátozására az EU is javaslatot tett.

A vitákban felmerülő javaslatok egy másik köre a szegények támogatására koncentrál. Effektív minimálbér-szint és annak következetes érvényesítése, hatékony minimál-jövedelemmel felszerelt szociális védelmi rendszerek kiépítése és fenntartása elvárható a modern társadalomban, megakadályozandó az alsóbb osztályok elnyomorodását.

Ha nemcsak a túlélést, hanem a társadalmi mobilitás elősegítését is az egyenlőtlenségek elleni küzdelem részének tekintjük, akkor az oktatásban való részvétel kiegyenlítésére koncentrálnak. Minél többen vehetnek részt a felsőoktatásban, annál szélesebb lehet a középosztály, és minél inkább sikerül elkerülni, hogy a fiatalok szakképzetlenül lépjenek ki a munkaerőpiacra, annál kevésbé lesz szükség később különféle pénzbeli támogatásokra.

A legerősebb egyenlősítő hatással azonban az óvoda van, amely egyszerre segíti a gyermekek tudásának és szocializációjának korai megalapozását és a dolgozó nők jobb megélhetését. Stiglitz szerint Amerikában éppen az oktatás kiegyenlítő hatása nem működik: sokkal többre viheti egy rossz tanuló, ha gazdagok a szülei, mint egy jó tanuló, ha a szülei szegények.

Negyedikként említendő, hogy a magas szintű foglalkoztatás, a teljes foglalkoztatásra törekvő politika és a munkakörülmények javítása kihat a társadalmi egyenlőtlenségekre. Európában ennek fontos részét képezi a munkaidő szabályozása, illetve az erős gyökerekkel rendelkező szociális párbeszéd. Az ipari munkahelyek nagy részének elvesztése azonban – a globalizáció hatására – előbb a munkaerő-piac, majd pedig a jövedelmek polarizációjához vezetett Európában is. Emiatt nemcsak a jövedelem-újraelosztásra, hanem az iparpolitikára is gondolni kell, amikor az egyenlőtlenségek ellenszereit kutatjuk.

Mivel a gazdasági és szociális modellek igen különbözőek a világban, de még Európán belül is, nem lehet egyetlen képletben összefoglalni, mi számít elfogadható egyenlőtlenségnek a társadalomban, és milyen eszközökkel a legcélszerűbb megakadályozni az egyenlőtlenségek fokozódását. Szinte minden modellben van azonban valamilyen fék, vagy egyenlősítő mechanizmus. Ilyen lehet az általános egészségügyi szolgálat, vagy egy szigorú örökösödési adó, vagy egy széles körű gyermekgondozási hálózat.

Lehetőség szerint egy társadalom nem egyet, hanem többet is működtethet ezekből az egyenlőtlenségeket mérséklő eszközökből – anélkül, hogy a gazdaság teljesítményét veszélyeztetné. Az országok egymástól is sokat tanulhatnak atekintetben, hogy miként egyeztethető össze a dinamikus gazdaság és a társadalmi kohézió.

A túlzott jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek nemcsak politikai instabilitással és szociális robbanással fenyegetnek, de – például az OECD szerint – a gazdaságok növekedési potenciálját is rontják. Ennek következtében ezekből a vitákból a jövőben inkább többet fogunk látni, nem pedig kevesebbet.