Európa lehetősége

A jelenlegei nehéz gazdasági és fiskális feltételek ismeretében – amikor is az állami beruházások várhatóan kiszorulnak a nemzeti költségvetésekből – ez a program jelentős elköteleződést jelent a növekedésorientált állami beruházások mellett.

A sikeres növekedési stratégiáknak csak egyik összetevőjét adják az állami beruházások. Bármilyen szcenárió esetén is valamekkora mértékű kedvező hatással járnak, de az csak akkor lesz hosszú távú, ha felszámolták az egyéb akadályozó tényezőket. Ezen akadályok felszámolása szempontból három kérdés döntő fontossággal bír.

Az első főként az Európai Központi Bank (EKB) illetékességébe tartozik, és kiterjed az árstabilitás és az euró értékének ügyére. A második kérdés fiskális, a harmadik strukturális jellegű. Az infláció mértéke jelenleg jóval az EKB éves 2 százalékos célszintje alatt, a deflációs veszélyzónában tartózkodik. Miután a defláció fokozza az államadósságból és az egyéb állami kötelezettségekből, mint például a nyugdíjrendszerből fakadó terheket, így az megnehezíti számos ország amúgy is törékeny államháztartási helyzetét, és akadályozza a növekedést.

Más fejlett országok agresszív és nem konvencionális monetáris politikájának válság utáni környezetében az EKB kevésbé agresszív politikája olyan árfolyamot eredményezett, amely sok eurózóna-gazdaság tradable szektorainak (azok a szektorok, amelyek termékei, szolgáltatásai bekerülnek a nemzetközi kereskedelembe – a szerk.) versenyképességét és növekedési potenciálját rontotta. Ez lényegi fontossággal bír, mivel a legtöbb gazdaságban a válság előtti növekedési mintákat a hazai aggregált kereslet fenntarthatatlan magas szintje jellemezte. Ennek orvoslása így a tradable szektor és a külső kereslet irányába történő elmozdulást követeli meg. A gyengülő euró ebben tud majd segíteni.

Az EKB tudatában van ennek, és anélkül, hogy explicit módon cselekedne, bővíti eszközvásárlási programját, hogy erősítse az inflációt és gyengítse az eurót. Mario Draghi EKB-elnök ugyanakkor világossá tette, hogy az inflációs cél teljesítése és az euró gyengítése nem jelent növekedési stratégiát. Fájdalmas reformokra is szükség van annak érdekében, hogy a tagországok gazdaságainak fiskális helyzete rendeződjön, és növekedjen a strukturális rugalmasságuk.

A fiskális kérdésről az mondható el, hogy az országok államadósságának szintje túl magas, és még mindig emelkedik. A nyugdíjalapok és a társadalombiztosítási rendszerek kötelezettségei azonban nagyobb terhet jelentenek, amelynek mértéke a becslések szerint minimum négyszer akkora, mint az államadósság mértéke. Egyértelműen szükség van így olyan hiteles tervekre, amelyek ezen kötelezettségek növekedését megakadályozzák.

A gazdaság növekedése csökkentené ezeket a terheket, azonban a GDP bővülését rövid- és középtávon igen nehezen lehet elérni. Az infláció viszont csökkentené mind az adósság, mind a nem adósság jellegű kötelezettségek reálértékét. A döntéshozók azonban még a kontrollált infláció lehetőségét is kizárják, pedig jelenleg a defláció az, ami kockázatot jelent.

A kormányok adóemelésekkel fedezhetik a kiadások egy nagyobb részét, azonban ez nagy valószínűséggel nem segíti a növekedést, és terhet ró a munkavállalókra. Hasonlóképpen az a módszer, amely további államkötvény-kibocsátással fedezi a lejáró kötelezettségek egy részét, csupán a kötelezettségek összetételét változtatja meg, de nem csökkenti azok mértékét.

Az egyetlen alternatíva az adósságok közvetlen csökkentése. Az államadósság esetében ez csődöt jelent, amely csak szélsőséges esetben következhet be. A nem adósság jellegű kötelezettségeknél ez a rendszerszintű feltételek megváltoztatását – például a nyugdíjkorhatár emelését – jelenti, amely egy igen vitatott lépésnek számít, és azt politikai szempontból nagyon nehéz megtenni.

A harmadik döntő fontosságú kérdés a strukturális rugalmasság, amelyre két okból is szükség van. Először is, a legtöbb fejlett gazdaságban továbbra is fennmaradtak azok a kiegyensúlyozatlan növekedési minták, amelyek 2008-ban elvezettek a globális válsághoz. A növekedés beindításához strukturális változások szükségesek.

Az USA-ban a növekedés üteme jóval a potenciális szint alatt van, azonban az adatok azt mutatják, hogy a növekedés beindulását fele részben az okozta, hogy elmozdulás történt a tőke és a munka világában a gazdaság tradable szektora felé. A dél-európai gazdaságokban viszont nem ez történik; a munkaerőpiac, illetve a szolgáltató szektor strukturálisan merev, amit kezelni kell. Spanyolország kivételnek számít, miután 2012 végén munkaerő-piaci reformba kezdett. Talán ha jobban látható lesz a spanyol reform eredménye, akkor más országokban is erőre kaphat a reformlendület.

Európának valódi esélye van arra, hogy egyfajta alkut kössön: a tagországok a maguk részéről fiskális és strukturális reformokat hajthatnának végre cserébe azért, hogy a költségvetési előírásokat rövid távon lazítják. Ennek nem a kötelezettségek növelése, hanem az a célja, hogy a növekedésorientált beruházásokkal beindítsák a fenntartható kilábalást. A magán befektetők pedig a kilábalási folyamat gyorsításában kaphatnak szerepet. A kihívás most abban áll, hogy meg kell ragadni ezt a lehetőséget.
Copyright: Project Syndicate, 2014.
www.project-syndicate.org