Gini a palackból

Az egyenlőtlenségről szóló vita egyre csak mélyül és szélesedik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy sok szó esik a témáról azokon a fórumokon, ahol a gazdasági, politikai és szellemi elit képviselői a világ aktuális ügyeit rendszeresen megtárgyalják.

Az osztrák Alpbach konferencián augusztusban a szerb-amerikai Branko Milanovic professzor, a Világbank egykori vezető közgazdásza tartott előadást. Teltház előtt rámutatott, hogy bár világgazdasági értelemben kevesebb ma az egyenlőtlenség, mint korábban, egyes országokon belül a jövedelmi polarizáció fokozódhatott, főleg az északi féltekén.

A Kuala Lumpurban szeptember elején rendezett Világgazdasági Szimpozion (GES) a Nobel-díjas Joseph Stiglitz főszereplésével kutatta az egyenlőtlenségek okait. Szerinte egyértelműnek tűnik, hogy az elmúlt két-három évtizedben az egyenlőtlenségek elsődleges forrása a deregulált pénzügyi rendszer volt. Ennek következtében alakultak ki azok a magas jövedelmek, amelyek a termelékenységi trendektől messze elszakadva gazdagították a felső 4-5 százalékot.

Emellett minden új technológia – ha megjelenését nem kíséri az általános oktatásba és képzésbe történő befektetés – inkább kedvezhet azoknak, akik már anyagi előnyökkel rendelkeznek, és kirekesztheti a fejlődésből azokat, akik hátrányos helyzetből indulnak.

Mind Alpbach, mind Kuala Lumpur közönségét érdekelte az Egyesült Államok és Európa összehasonlítása. Amerikára és Európára is jellemző, hogy az egyenlőtlenségek az 1970-es évek válságai után indultak újból növekedésnek. Míg azonban az Egyesült Államokat hatalmas termelékenység-növekedés jellemezte az elmúlt harmincöt évben, a bérek összességében csak 2-3 százalékkal tudtak emelkedni. Az OECD szerint az USA minimálbére az egyik legalacsonyabb a mediánjövedelemhez képest, így nem jelent elégséges védelmet az elszegényedés ellen.

A hasonló trendek ellenére elmondható: az európai szociális modell továbbra is több és erősebb társadalmi kohéziót garantál, mint ami Amerikában tapasztalható. A társadalom „legalsó” negyedének, és különösképpen a legalsó tizedének az életszínvonala Németországban összehasonlíthatatlanul jobb, mint az USA-ban. Az általános német minimálbér bevezetése tovább javítja az összképet, a produktivitás veszélyeztetése nélkül.

Nem mindegy azonban, hogy az EU-USA összehasonlításban egy aggregátumnak tekintjük-e az európai országokat vagy sem. Ha az EU egészét egy társadalomnak tekintjük, akkor Európa lényegében ugyanazt a statisztikát produkálja, mint az USA. Ez azonban – szerintem – félrevezető, hiszen mind a gondolkodást, mind a jóléti politika lehetőségeit alapvetően a nemzeti keretek határozzák meg az EU-ban.

Számunkra aggasztó, hogy a válság következtében az országokon belül a Gini-index által mért egyenlőtlenségek csak növekedtek, és különösképpen az eurózónán belül figyelhető meg polarizáció. Igaz ugyan, hogy Lengyelország vagy Románia gyors gazdasági növekedése egyfajta konvergenciát jelez, de közben a dinamikus zónához tartozó Lettországban mérjük a legmagasabb egyenlőtlenségeket, a leggyorsabb ütemű romlás pedig a hét éve stagnáló Spanyolországban tapasztalható.

A GES résztvevői a monetáris politika és a társadalmi egyenlőtlenségek közötti összefüggésekről is beszéltek. A vita résztvevői, a volt Clinton-tanácsadó Stiglitz és a volt Bush-tanácsadó Edward Lazear egyetértettek abban, hogy a monetáris politika komoly hatást gyakorol a jövedelem-eloszlásra (például adósok és hitelezők, aktív dolgozók és nyugdíjasok között), és bár az egyenlőtlenségek csökkentésének feladatát nem veheti magára, fontos, hogy a fennálló hatásokról informálja a társadalmat.

Kérdés, hogy inkább a skála alján, vagy inkább a tetején kell-e beavatkozni? A francia közgazdász Thomas Piketty nem az egyetlen, akinek legelőször az adóztatás jut az eszébe. Az örökösödést, vagy általában a vagyont terhelő adók kerülnek elsősorban számításba, mivel ezek veszélyeztetik a legkevésbé a gazdasági teljesítményt és a keresletet. Hogy be lehet avatkozni a magas jövedelmeknél, mutatja az is, hogy a bankárok bónuszainak korlátozására az EU is javaslatot tett.

A javaslatok egy másik köre a szegények támogatására koncentrál: effektív minimálbér-szint és annak következetes érvényesítése, hatékony minimál-jövedelemmel felszerelt szociális védelmi rendszerek kiépítése és fenntartása elvárható a modern társadalomban, megakadályozandó az alsóbb osztályok elnyomorodását.

Ha nemcsak a túlélést, hanem a társadalmi mobilitás elősegítését is az egyenlőtlenségek elleni küzdelem részének tekintjük, akkor a minőségi oktatásban való részvétel kiegyenlítésére kell törekedni. Minél többen vehetnek részt a felsőoktatásban, annál szélesebb lehet a középosztály, és minél inkább sikerül elkerülni, hogy a fiatalok szakképzetlenül lépjenek ki a munkaerőpiacra, annál kevésbé lesz szükség később különféle pénzbeli támogatásokra.

A legerősebb „egyenlősítő hatással” azonban az óvoda jár, amely egyszerre segíti a gyermekek tudásának és szocializációjának korai megalapozását és a dolgozó nők jobb megélhetését. Stiglitz szerint Amerikában éppen az oktatás kiegyenlítő hatása nem működik: sokkal többre viheti egy rossz tanuló, ha gazdagok a szülei, mint egy jó tanuló, ha a szülei szegények.

Negyedikként említendő, hogy a magas szintű foglalkoztatás, a teljes foglalkoztatásra törekvő politika és a munkakörülmények javítása kihat a társadalmi egyenlőtlenségekre. Európában ennek fontos részét képezi a munkaidő szabályozása, illetve az erős gyökerekkel rendelkező szociális párbeszéd.

A túlzott jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek nemcsak politikai instabilitással és szociális robbanással fenyegetnek, de – például az OECD szerint – a gazdaságok növekedési potenciálját is rontják. Ennek következtében ezekből a vitákból a jövőben inkább többet fogunk látni, nem pedig kevesebbet.