Közpénz kontra magánprofit

Nagyjából ugyanannyi EU-s pénz érkezik Magyarországra, mint amennyit „a magyarok munkájával előállított jövedelemből a külföldiek kivisznek”. Így a magyarokban nem alakulhat ki az az érzet, hogy kizsákmányolják őket a külföldiek – mondta a magyar miniszterelnök a múlt heti rádiós interjúban. Hozzátette azt is, hogy a külföldi befektetések munkahelyeket hoznak létre, a kivitt profitot pótolják az uniós források.

Semlegesnek tűnő mondatok, mégis furcsa érzése támad az embernek. Nem világos, hogy lehet párba állítani az EU-támogatást és a magánprofitot? Az Európai Unióból érkező támogatás ugyanis közpénz. A tagállamok befizetéseiből csoportosítanak át forrást a kevésbé fejletteknek. A felzárkózást segíti így az unió. Az persze az alkupozíciótól is függ, melyik ország mennyit szerez meg a „nagy közös kasszából”.

A magáncégek magánbefektetéseiből származó profit azonban egészen más. Üzlet. Néha túlságosan is az. Ennek megítélése már ízlés kérdése. A külföldi cégek befektettek Magyarországon, ezért hasznot remélnek. Nagyobbat, mint otthon, a saját országukban. Ez például úgy érhető el, hogy itt alacsonyabbak a bérek, kevesebb a garantált juttatás. Hogy ez nem szimpatikus? Kihasználnak bennünket? Lehet. De kettőn áll a vásár: a magyar gazdaság teljesítményén, a gazdasági környezeten, szabályozáson is múlik, milyen minőségben valósul meg a befektető és a fogadó ország kapcsolata. Ha ez nem túl jó, vagy nem vonzó az itteni lehetőség, akkor a cégek kiviszik a profitot. Megtehetik. Övék. Jobb lenne, ha újra itt fektetnék be? Talán igen. Ám a magyar gazdaságirányítás adózási gyakorlata – onnan kell elvenni pénzt, ahol van –, nem teremt túlságosan vonzó üzleti klímát a befektetésekhez.

Az EU-pénzeknek és a magánprofitnak tehát más a természete, célja. Összekapcsolásuk egyfajta ideiglenességet érzékeltet. Azt sejteti, mintha egyik megítélése, sorsa a másiktól függne. Vagyis, ha több pénzt vinnének ki a multik, mint amennyit az EU-ból kapnánk, akkor megváltozhat a megítélésük? Akkor nem számítana, hogy munkahelyet teremtenek, meg korszerű technológiát hoznak ide? Könnyen kizsákmányolónak minősülnének? Tényleg? Nem a haszon, a teljesítmény számítana, hanem két egymástól független összeg egybevetése?

Nem valószínű. A retorikai fordulat néha eltér a valóságtól. Ám ezzel együtt tény, hogy a nemzetközi cégek megítélése ellentmondásos. Nemcsak nálunk. Vannak elfogadhatatlan vadhajtások is. A profitmaximalizálás sokszor olyan megoldásokat hoz működésükben, amit sehol nem néznek jó szemmel. A kormányok, nemzetközi szervezetek feladata, hogy e cégek működései kereteit szabályozzák. Az OECD például éppen a napokban tett közzé javaslatokat a nemzetközi vállalatok adózására vonatkozóan. Azt szeretné elérni – mint ahogy az országok jó része szintén –, hogy a keletkező profitok után ott adózzanak a cégek, ahol dolgoznak, vagyis ahol az érték és a haszon keletkezik. A vállalatok egy része ugyanis most a nyereséget alacsony adójú országokba irányítja át. Ezt hívják adóoptimalizálásnak. Jogos, ha tiltakoznak az adóbevételtől így eleső országok. Ám hogy ez megváltozzon, nemzetközileg koordinált fellépés szükséges, talán egységes szabályok is. Ez viszont már nem lesz egyszerű megvalósítani. Az adóoptimalizálás nyertesei ugyanis ragaszkodnak eddigi pozíciójukhoz. S ez ott nem erkölcsi, hanem nagyon is anyagi kérdés.

Van tehát gond a multikkal. De ne csukjuk be szemünket: nemcsak a multikkal. Ők nagyban csinálják azt, amire például a magyar tulajdonú cégek csak szerényebb méretben képesek. A vállalatok a „minél nagyobb profit” elv alapján működnek. Ennek kereteit azonban a gazdaságirányítás alakíthatja. Az a jó, ha ezt nem utólag, hanem előre teszi, világos, piac- és közösségbarát szabályokat megfogalmazva. Ha ez megvan, a cégeknek se lesz más lehetőségük: vagy megszokják, vagy megszöknek. Ennyi.